– Igen, anya, felneveltetek. És ezt tisztelem is – mondtam, miközben letettem a csészét az alátétre. – De a 315 000 dollár, ami a számlámon van, nem a ti adományotok. Nem a családi kassza maradványa. Ez az én túlóráim ára. Azoké a hétvégéké, amikor egyedül ültem a gép előtt, miközben ti a családi összejöveteleken ünnepeltétek Mark újabb elhibázott üzletét.
Mark elvörösödött.
– Te kis… te azt hiszed, jobb vagy nálunk?! Hogy mertél belenyúlni a banki rendszerbe a hátunk mögött?! Apa, mondj már neki valamit!
Apám lassan felállt az asztaltól. A magas, egykor félelmet nem ismerő férfi most megroggyant a saját tehetetlenségétől. Rám nézett, és a szemében nem szerelem volt, hanem a döbbent felismerés, hogy az a kislány, aki egykor a szobája padlóján segített neki, végleg felnőtt, és nem fél a tekintetétől.
– Ha nem írod alá ezt a papírt, Crystal… – kezdte apám félelmetesen halkan, de félbeszakítottam.
– Akkor mit teszel, apa? Kitagadsz? Eltiltasz a családi vasárnapi vacsoráktól? – kérdeztem, miközben a telefonomra néztem, amelyen az üzenet még mindig ott villogott a független intézménytől.
Az átutalás véglegesítése
Felálltam a székből. A papír, amit anya elém csúsztatott a beleegyezési űrlappal, ott feküdt a terítőn. Megfogtam a tollat, amit Mark olyan magabiztosan tett a tányérom mellé, de nem az űrlaphoz nyúltam. Húztam egy vastag, határozott vonalat a papíron szereplő nevem alá, majd áttoltam anya elé.
– Mi ez? – kérdezte anya remegő kézzel.
– Ez a válaszom – mondtam. – A pénz, amit Mark szerzett volna meg a tudtom és az engedélyem nélkül, már nincs ott.
A szobában hirtelen felharsant Mark hangja, mint egy kétségbeesett állaté.
– Micsoda?! Hogyhogy nincs ott?!
