A Hawthorne Hotel privát étkezőjében pillanatok alatt fagyossá vált a levegő. Madison éppen a szájához emelte a frissen töltött vörösboros poharat, de a kárörvendő nevetése félbeszakadt, amikor a kétszárnyú tölgyfa ajtó lendületesen kinyílt.
Arthur Pendelton, a Cole Hospitality igazgatótanácsának elnöke lépett be a teremben, nyomában két öltönyös jogásszal. Arthur arca komor volt, tekintete azonnal végigsöpört az asztalon: a foltos ruhákban ülő, méltóságteljesen hallgató szüleimen, a gőgösen pöffeszkedő Madisonon, és Ryanen, akinek a pohár éppen megállt a kezében.
— Jó estét, Victoria — köszöntött Arthur, teljesen figyelmen kívül hagyva Ryant. — Daniel Price értesített. A rendkívüli ülés határozatát aláírtam. A törvényszéki könyvvizsgálók már a vállalati központban vannak.
Ryan felpattant a székéből, arca rákvörös lett a dühtől és a zavartól.
— Arthur! Mi ez a cirkusz?! Ez egy privát családi vacsora! Hogy mersz bejönni ide a jogászaiddal, és mit keres itt a könyvvizsgáló?!
Arthur nyugalma megingathatatlan volt. Előhúzott egy sötétkék mappát, és kimérten az asztal közepére fektette, pontosan a vörösboros üveg mellé.
— Ryan, a feleséged – vagyis a cégünk 58%-os többségi tulajdonosa és az anyacég vezérigazgatója – hivatalos kérelmet nyújtott be az igazgatótanácshoz a vagyonkezelői jogköröd azonnali felfüggesztésére. A vizsgálat lezárásáig sem te, sem a húgod, Madison nem léphettek be a Cole Hospitality egyetlen ingatlanába sem, a vállalati hitelkártyáitokat zároltuk, és a vezetői jogköreiteket visszavontuk.
Madison elnevette magát, bár a hangja már korántsem csenghetett olyan magabiztosan, mint öt perccel ezelőtt.
— Ez valami vicc! Victoria csak egy adminisztrátor! Ryan a cég arca! Ő építette fel ezt a hálózatot!
Odaléptem a szüleimhez. Gyengéden megfogtam édesanyám elefántcsontszínű, vörösbor áztatta vállát, és édesapám kérges, munkában megfáradt kezét. Apám ránézett, a szemében nem volt harag, csak az a bölcs, tiszta büszkeség, amivel egész életében villanyszerelőként dolgozva nevelt.
