Rodrigo Montalvo az arcán hideg verítékkel törölte meg a homlokát. A kezében tartott okostelefon folyamatosan rezgett; a pénzügyi igazgatója kétségbeesett hangüzeneteket küldött.
– Rodrigo… mi volt ez? – sziszegte Camila Serrano, miközben a férfi karjába csimpaszkodott, a körmei szinte belevájtak a szövetbe. – Ki az az Alcázar? Miért nevezett így az az öregember? A te feleséged… ő egy senki volt, egy szürke egér, akit a rendezvényekre se hívtak volna meg, ha nem vetted volna el!
– Fogd be a szád, Camila! – förmedt rá Rodrigo olyan hangosan, hogy a közeli asztaloknál élők felkapták a fejüket. A pánik teljesen úrrá lett rajta. Hirtelen eszébe jutott Valeria apja, az a csendes, zárkózott ember, akit Esteban-nak hívtak, és akiről Rodrigo azt hitte, csupán egy kis vidéki vállalkozó volt valahol a főváros határein túl. De az Alcázar név… Mexikóban az Alcázar név nem csupán pénzt jelentett; az Alcázar birodalom birtokolta a legértékesebb ingatlanokat, a tőkealapokat, amelyek a feleslegesnek hitt cégeket is életben tartották.
– Nem lehetséges… – mormolta Rodrigo, miközben a színpad felé tántorgott, ahol a Horizonte del Lago projekt kivetítője villogott. – Ez csak egy rossz tréfa. Egy blöff!
A kivetítőn azonban a prezentáció képei hirtelen eltűntek. Egyetlen sötét háttér váltotta fel őket, rajta az Arcadia Capital aranyozott logójával és egy élénkvörös órával: 00:08:15… 00:08:14…
A teremben elszabadult a káosz. A befektetők egymás után álltak fel. Tudták jól, mit jelent az Arcadia Capital beavatkozása: akit ez az alap megtámadott, az nemcsak a vagyonát veszítette el, hanem a hitelét is az egész országban.
4. Rész: A Tízórai Határidő
A fenti irodában Valeria a füléhez emelte a belső telefont. A képernyőn a visszaszámlálás elérte a kritikus zónát: 00:01:00… 00:00:59…
– Efraín – mondta nyugodtan. – Készüljenek fel. Pontosan tíz óra van.
