II. RÉSZ: Az ellenőrzés és a carabancheli lakás
A kórházi szoba steril levegője szinte megfagyott. A monitorok halk, egyenletes sípolása volt az única hang, amely megtörte a feszültséget Javier Valdés és a fiatal ápolónő között.
Javier – akihez Madridban csak percek alatt jutottak el a milliárdos ügyletek hírei – nem volt hozzászokva ahhoz, hogy bárki ellentmondjon neki, különösen nem egy huszonhét éves ápolónő, akinek a neve egy kis carabancheli bérleményhez kötődött. De amint a férfi a zsebébe nyúlt, és kinyitott egy elegáns bőrborítású noteszt, Lucía azonnal tudta, hogy a játszma most dőlt el.
— Lucía Serrano — mondta Javier hűvös, kimért hangon, miközben a szemét a nőn tartotta. — Huszonhét éves. Diákhitelek a harmadik szemesztertől, elmaradt lakbér Carabanchelben, és havi négyezer eurós gyógyszerszámla nagymama Teresa számára. Csodálom, hogy még van ereje bejárni ide dolgozni, nemhogy arra, hogy utasítgasson engem a saját édesanyám szobájában.
Lucía gyomra egy pillanatra görcsbe rándult. A magánélete, a legmélyebb pénzügyi nehézségei, mindaz, amit kétségbeesetten próbált elrejteni a kollégái elől, most egy idegen kezében volt, mint egy nyitott könyv.
De nem hátrált meg. Kiegyenesítette a hátát, a szemébe nézett Javiernek, és határozottan így felelt: — Igaza van, Mr. Valdés. Pénzzel tartozom, és a nagymamám gyógyszerei drágák. De abban a pillanatban, amikor belépett ebbe a szobába, nem egy milliárdos üzletembert láttam, hanem egy olyan fiút, aki a pánik miatt csak ártott a betegnek. Ha azért jött ide, hogy a pénzével megvásárolja a méltóságomat, rossz helyen kopogtat. Az anyja élete nem eladó.
Carmen Valdés, aki az ágyból csendesen figyelte az eseményeket, gyengén elmosolyodott, és a kezével intett a fiának. — Ülj le, Javier… és kérj bocsánatot.
