Hat hónappal később a carabancheli kis lakás csendesebb volt, mint valaha. A számlák nem tornyosultak az előszobai asztalon, és nagymama Teresa az új, kényelmes ágyában pihent, miközben a napsütés betöltötte a szobát.
Lucía a Valdés Alaptítvány modern irodájából nyíló ablakból nézte Madrid utcáit. A stressz, amely egykor minden lépését kísérte, elszállt, átadva a helyét a valódi munkának és a stabilitásnak.
Az ajtó kopogás nélkül nyílt ki, és Javier lépett be egy csésze kávéval a kezében.
— Hosszú volt a mai nap, koordinátor asszony? — kérdezte Javier, miközben letette az asztalra a kávét.
Lucía elnevette magát – az a tiszta, magabiztos nevetés volt ez, amit a kórházi éjszakán még senki sem hallott tőle. — Hosszú, de legalább senki sem próbált meg kirúgni az anyja ágya mellől, Javier.
Javier elmosolyodott, odalépett az ablakhoz, és a lány mellé állt. A vihar, amely a múltban kezdődött, végre elsimult, és a jövő élesen és tisztán rajzolódott ki előttük.
Vége.
