A vőlegény azt mondta Carmen Rivasnak, hogy kifizeti a vacsorát, majd elmegy, ha nem bírja elviselni anyósa emlékeztetőit. A legrosszabb nem az ítélet. A legrosszabb az volt, hogy látta, ahogy Lucía egyetlen lánya, Lucía lehajtja a tekintetét, és folytatja a solomillót úgy, mintha senki sem alázta volna megalázta.

A telefonom hirtelen rezegni kezdett az asztalon. Lucía hívott újra.

Hagytam kicsörögni egyszer, kétszer, majd felvettem. A vonal túloldaláról azonnal hallatszott a lányom türelmetlen, feszült hangja.

– Anya, miért nem válaszolsz? Álvaro azt mondja, hogy ha ügyvédnél jársz valamilyen régi papírok miatt, azzal csak a családunk hírnevét teszed tönkre. Azt akarja, hogy azonnal gyertek át, és tisztázzuk a lakás ügyét, mielőtt a jövő heti eljegyzési vacsora megkezdődik.

Ránéztem az asztalon fekvő kék mappára, Joaquín utolsó, kézzel írt soraira: „Ne imssd le a fejed a béke kedvéért. Nincs az a ház, amely megérné, hogy elveszítsd a méltóságodat.”

– Lucía – mondtam halkan, de a hangomban ott volt az a határozottság, amit hatvanegy év alatt sem tudott elvenni tőlem senki. – Nincs mit tisztázni. Az eljegyzési vacsora elmaradhat. És ami a házat illeti… mondd meg Álvarónak, hogy ne a jövő héttel foglalkozzon, hanem holnap reggel keresse meg a saját ügyvédjét. Mert a szövetségi pénzügyi ellenőrök és Elena már úton vannak a valós iratokkal.

A vonal túloldalán hosszas, süket csend következett. Aztán Lucía elhaló hangja suttogta:
– Anya… mit tettél?

– Csak azt, kislányom, amit az apád harminc év alatt sosem mert kimondani – válaszoltam, és letettem a telefont.