A Bosszú Virágai
A mosdó hideg, fehér csempéi visszhangzották a zihálásomat. A tükörben egy olyan nő nézett vissza rám, akit alig ismertem: a szempillafestékem szétkenődött az arcomon, a szemem vörös volt a sokktól, de a vonásaim lassan megkeményedtek. Három hónap. Három hónapnyi éjszakai sírás, virrasztás, a temetési koszorúk illata, a bűntudat, hogy életben maradtam… és mindez egy kegyetlen, hidegvérű színjáték volt.
Adrian nem halt meg. Nem volt zárt koporsó, nem volt baleset. Csak egy eltervelt hazugság, egy tökéletes menekülési útvonal, amivel el akartak tüntetni az életéből – miközben az anyja, Colleen, végig ott állt mellettem a sírnál, és képmutató módon fogta a kezemet.
Letöröltem az arcom a papírtörlővel, mély levegőt vettem, és feltűrtem a virágkötő kötényem ujját. A félelem és a fájdalom hamuvá égett bennem; most már csak az a fagyos, éles pontosság maradt, amit a virágüzletben és a nagypapám régi jogi iratai között tanultam meg. A játéknak vége. Most én rendezem a csokrot.
Kiléptem a folyosóra, és egyenesen a díszterem felé vettem az irányt. A ceremónia még nem kezdődött el, de a vendégek már gyülekeztek a virágdíszes padsorok között. A magas mennyezetről lógó csillárok fénye megcsillant a friss rózsákon és hortenziákon, amelyeket én magam kötöttem meg aznap reggel. Micsoda irónia: a saját magam által készített virágok között fogom darabokra szedni a hazugságukat.
A bejáratnál megláttam a ceremóniát vezető koordinátort, aki idegesen kapkodta a fejét.
– Meredith! Végre! – lihegte, amikor odarohant hozzám. – A menyasszony csokra… valami baj van a szalaggal, az egyik rózsa megnyomódott, át kellene nézned gyorsan a kis szobában, mielőtt kihozzuk!
Rámosolyogtam. Egy teljesen nyugodt, hűvös mosollyal.
– Ne aggódj, minden az ellenőrzésem alatt van. Sőt… személyesen adom át a menyasszonynak a csokrot az oltárnál. Megérdemli a tökéletes figyelmet.
A koordinátor megkönnyebbülten bólintott, és elsietett.
