Kinyitottam a nagy tölgyfa ajtót, és beléptem a fenséges, virágokkal borított terembe. Az orgona lassan elkezdet játszani a bevonulási dalt. Az első sorban Colleen ült, merev háttal, miközben az arcára fagyott az a hamis, ünnepélyes kifejezés.
Aztán kinyílt a bal oldali kis ajtó, és megjelent ő. Adrian.
A drága, sötétkék esküvői öltönyében – ugyanabban, amit együtt választottunk ki a mi esküvőnkre – lépkedett az oltár felé, miközben egy gyönyörű, idegen nő karjába karolt, aki sugárzó mosollyal nézett rá. A vendégek felálltak, tapsoltak, a fények rájuk irányultak.
Adrian magabiztosan mosolygott. Azt hitte, megcsinálta. Azt hitte, hogy kitörölt a múltjából, és következmények nélkül kezdhet új életet egy gazdagabb, más körökből származó nő oldalán.
De nem számolt azzal, akinek a kezében a virágok voltak.
Lassan elindultam a középső sorson, közvetlenül a menyasszony és Adrian mögött, a kezemben tartva a díszes, fehér szalaggal átkötött esküvői csokrot. A vendégek azt hitték, én vagyok a túlbuza virágárus, aki ellenőrzi a dekorációt.
Ahogy odaértek az oltárhoz, Adrian megfordult, hogy rámosolyogjon a menyasszonyra.
A tekintete azonban hirtelen megakadt rajtam.
A mosolya azonnal lefagyott az arcán. A színe elhagyta az arcát, mintha egy szellemet látott volna – nem egy élő embert, hanem valakit, akit sajátkezűleg temetett el egy papíron.
Megálltam fél lépésre tőle, a kezemben a menyasszonyi csokorral, és hangosan, tisztán, úgy, hogy az egész templom hallja, megszólaltam:
– Elnézést a zavarásért, de úgy érzem, egy ilyen fontos szertartásról nem hiányozhat a megfelelő… dokumentáció.
Adrian kétségbeesetten felém lépett.
– Meredith… mi a fenét csinálsz? Menj innen azonnal!
– Menjek? – néztem rá egyenesen, a szemembe gyűlt könnyek helyett most már csak a tiszta jeges düh égett. – Hát eljöttem, hogy gratuláljak a halottnak a feltámadásához. Tudod, a temetéseden az anyád olyan szépen sírt. Kár, hogy a hamis halotti bizonyítványt elfelejtettétek hitelesíttetni az én ügyvédemmel.
