“Életet adtam neked!”
“És gondoskodott róla, hogy én is ezt élhessem.”
Adriana felemelte a kezét, mintha meg akarna ütni.
Mozdulatlanul álltam.
Daniel egy lépéssel közelebb lépett.
“Asszonyom, ne rontsa fel a helyzetet.
Anyám leengedte a karját.
Úgy döntöttem, megmutatok neki valamit, amit Teresa telefonján fedeztem fel.
Megnyitottam a WhatsApp beszélgetést.
“Négy hónappal a halála előtt a nagymamám azt mondta, hogy a birtok az én nevemre van. Megkért, hogy jöjjön el hozzá.
Adriana a képernyőre nézett.
Ő is elismerte a saját szavait.
“Ha ezt megtetted, ne várd el, hogy újra belépjek a házadba,” olvastam hangosan.
Mauricio felé fordult.
“Tudtad, hogy a ház Lucia nevére került?”
Adriana összeszorította az ajkát.
“Anyám mindig azzal fenyegetőzött, hogy semmivel hagy engem.
“Kérdeztem valamit.
“Igen, tudtam!” Boldog? De az a ház az enyém kell, hogy legyen!
Néhány másodpercig senki sem válaszolt.
Aztán Mauricio a mappát egy székre ejtette.
“Azt mondtad, hogy csak meg kell győznünk Lucíát, hogy elkerülje az utódlási problémákat.
“És így is történt.
“Azt is biztosítottad, hogy az engedély már alá van írva.
Adriana gyűlölettel nézett rá.
“Megvannak a vevők. Nem akarsz ártatlannak játszani.
És valamiben igaza volt.
Mauricio részt vett a nyomásban, a zár megváltoztatásában és az előrelépések tárgyalásában.
Nem mutathatta be magát áldozatként pusztán azért, mert a terv kudarcot vallott.
“Mindkettőtöket el kell magyaráznotok, mit tettetek,” mondtam. De ma valami másról szeretnék beszélni.
Elővettem egy régi fényképet a táskámból.
Egy 5 éves kislány jelent meg egy kék kapu mellett, és egy cipő nélküli babát ölelve meg.
Én voltam az.
A nagymamám a hátoldalára írta: “August. Lucía még vár.”
Adriana elé tettem.
“Emlékszel erre a lányra?”
Anyám elfordította a tekintetét.
“Ne kezdd.
“Két hónapot várt, mert megígérted neki. Aztán éveket várt. Mindig azt hittem, hogy valami szörnyű megakadályozott abban, hogy visszatérj.
“Nem tudod, milyen nehéz volt az életem.
