ajtó kinyílt. Grant elfordította a fejét. A szüleim elöl álltak. De nem egyedül. Mögöttük két rendőr, az ügyvédem és Bellamy, a Waverly Alapítvány elnöke állt. Az ősz haja tökéletesen fel van tűzve. A szemei hidegebbek voltak, mint a bírósági kő. A nagymamám sírt. Apám sírt. Apám öt éve csinálta.”
A nappali nehéz, fojtogató csendjében a rendőrök egyenruhájának bőr szíjai élesen recsegtek, ahogy beléptek a helyiségbe. Grant arcáról a magabiztos, gúnyos mosoly egyetlen szempillantás alatt eltűnt. A sörösüveg a kezében megremegett, majd tompa puffanással esett a vastag szőnyegre, bár a tartalma nem ömlött ki – csak a levegő fagyott meg körülöttünk annyira, hogy szinte vágni lehetett.
– Grant Miller – mondta az egyik rendőr, miközben a bilincs fémje megcsillant a tévéképernyő kék fényében. – Csalás, vagyonkezelési visszaélés és bántalmazás vádjával letartóztatjuk. Jobb, ha tudja, hogy minden, amit mond, felhasználható a bíróságon.
– Ez… ez őrület! – hördült fel Grant, és vadul a szüleim felé kapta a fejét. – Henry! Mondja meg nekik! A családról van szó! Együtt üzletelünk, mondja meg, hogy ez csak egy félreértés!
Apám – akit Grant az elmúlt években a pénzügyi zsarolásával és a hamis adósságokkal szinte teljesen megtört – most egyenes derékkal állt a nyitott ajtóban. A szeme nem a félelemtől csillogott, hanem a felgyülemlett haragtól és a megkönnyebbüléstől.
– Nem üzletelünk veled többet, Grant – mondta apám mély, nyugodt hangon, és végre nem hátrált meg a vejétől. – Vége. Öt éven át tűrtem a fenyegetéseidet, mert azt hittem, ezzel védem a lányomat. De ma reggel… ma reggel kiderült, hogy a Waverly Trust már régóta átvette a tartozásainkat, és te egyetlen centet sem tarthatsz a kezünkben.
Grant arca hirtelen torz, ijedt maszkká vált. Hirtelen felém kapta a tekintetét, a szemeiben a düh és a tehetetlenség keveredett.
– Te… te csináltad ezt? Végigjátszottad az egészet?
