– Azt hitted, hogy a hallgatásom a gyengeség jele – feleltem, és közelebb léptem hozzá, miközben a zúzódások a karomon és az arcomon szinte égtek a feszültségtől. – Azt hitted, ha elszigetelsz a barátaimtól, átveszed az e-mailjeimet, és a szüleim zsarolásával csendre intesz, akkor örökké a bábod maradok. De elfelejtetted, hogy a nagypapám nemcsak a gyárakat hagyott ránk, hanem azt is, hogyan kell olvasni a sorok között. És ami a legfontosabb: hogyan kell aláírni a halálos ítéletedet egyetlen papíron.
A rendőrök határozott mozdulattal hátrafordították Grant karjait, és a csuklójára kattintották a bilincset. Ahogy kivezették a nappaliból, még egyszer hátranézett, de a szájából már nem jött ki más, csak egy tehetetlen szitokszó, amit elnyelt a lépcsőház csendje.
Amikor a bejárati ajtó behúzódott mögöttük, a feszültség lassan elszállt a szobából.
Anyám odalépett hozzám, a szeme tele volt könnyel. Remegő kézzel akarta megérinteni az arcomat, ott, ahol a zúzódás még mindig sötétlett, de egy pillanatra megállt, mintha nem lenne rá joga.
– Kicsim… – suttogta elcsukló hangon. – Sajnálom. Olyan nagyon sajnálom, hogy nem mertem megszólalni… Féltem tőle.
– Tudom, Anya – mondtam, és bár a hangom hűvös volt, nem volt benne gyűlölet. Csak végtelen fáradtság. – De mostantól senkinek sem kell félnie.
Mr. Bellamy, a Waverly Alapítvány elnöke lassan odasétált hozzánk, a kezében egy vastag iratmappával.
– Minden dokumentum a helyén van, kedvesem – mondta tiszteletteljesen. – A cég vagyonát visszavettük, a hamisítványokat átadtuk a kerületi ügyésznek, és ez a ház… ez a ház mostantól hivatalosan is a neveden van, mint kizárólagos tulajdon. Grant egyetlen dollárhoz sem jut hozzá többé.
Bólintottam, átvettem a mappát, majd odanéztem a szüleimre.
– Menjünk haza – mondtam halkan. – Van egy üres konyhánk, egy csendes délutánunk, és végre… végre senki sem mondja meg, hogy milyen hangosan szabad lélegeznünk.
