kosztát törölve benéztem a nefénycsövek által megvilágított szobába. Arthur a lopott biometrikus igazolómat egy katonai minőségű laptopba dugta.
“Megkaptad?” kérdezte.
Wendy mosolygott, miközben a rémült lányomat nézte. “A gyerek hasznos volt.”
De a rémálom nem volt Még nem kész. A nehéz ajtó újra becsapódott. Egy nő tűnős cipőben lépett be.
A Facebook bejegyzési korlátai miatt a többi a kommentekben elérhető.
A zöldhalvány neonfények alatt a fülembe csöpögött az adrenalin. A szellőzőablak rácsa enyhén nyikorodott a kezem alatt, miközben a raktárépület belsejébe fókuszáltam.
A nő, aki a léptei zaja alapján lépett be, megállt a fénytelen, betonozott helyiség közepén. Ahogy a feje felé fordult, a gyomrom egy pillanatra görcsbe rándult.
Jessi volt az. A feleségem.
Az a nő, aki reggel még könnyes szemmel búcsúztatott, miközben a chicagói géphez küldött. Az a nő, aki éveken át gyászolta az „elhunyt” apját, és aki most tökéletes magabiztossággal lépett oda Arthur Vance-hez, és arcon csókolta a saját apját, mintha mi sem lennék természetesebb.
– Minden tiszta? – kérdezte Jessi hideg, üzletasszonyi hangon, ami soha nem rezonált azzal a lágysággal, amit otthon mutatott. – A magángép elindult?
– Percekkel ezelőtt kaptam az üzenetet a pilótától, hogy „mechanikus hiba” miatt törölte a járatot – felelte Arthur gúnyos mosollyal, miközben átvette a laptopot. – De nem számít. A biometrikus kulcs a kezünkben van. A chicagói alapok áthelyezése a mi cégünkhöz már csak órák kérdése. Mire észbe kap, a vagyonának a fele, beleértve a greenwichi birtokot is, a TMR Holdings nevű offshore számlánkon lesz.
Jessi hátrafordult, és a sarokban reszkető, könnyes szemű kislányunkra, Fionára nézett.
– Jól csináltad, kincsem – mondta olyan hűvös, rideg hangon, amitől a vérem megfagyott az ereimben. – Anya megmondta, hogy ha apának adod azt a kis kulcstartót, akkor hamarosan egy nagyon gazdag életünk lesz nélküle.
