Az ajtón kopogtak.
Lucía kinyitotta: Alejandro állt ott. Nem viselt drága öltönyt; egy egyszerű inget és farmert hordott, a kezében pedig egy régi, fa dobozt tartott, amelyben Doña Mercedes összes fennmaradt receptkártyája lapult.
— Zavarok, Lucía? — kérdezte Alejandro félénk, de őszinte mosollyal.
Lucía elnevette magát – az a tiszta, felszabadult nevetés volt ez, ami a bálterem sötét éjszakája óta kísérte az életét.
— Nem zavarsz, Alejandro. Éppen a szombati menüt terveztem a nagymamád emlékére. Bejössz?
Alejandro belépett, és a konyhaablakon át besütő őszi napfény megvilágította az utat, amely végre a valódi otthonhoz vezetett.
Vége.
