Anyja nem a szokásos, büszke, kifogástalanul elegáns megjelenésével volt ott. A kabátja válla nedves volt az esőtől, a táskáját két kézzel szorította a mellkasához, és amikor meglátta Norát, a szemeiben nem a szokásos felsőbbrendűség csillogott, hanem az a furcsa, zavart bizonytalanság, amit egy olyan ember mutat, aki először jön rá, hogy a világa, amit épített, megrepedt.
– Nora… – szólalt meg az anyja rekedtes hangon. – Kerestelek.
Nora megállt a konyha ajtaja előtt. Nem ment közelebb, de el sem fordult.
– Hogy találtál meg? – kérdezte nyugodtan.
– Clara… Clara teljesen összeomlott – mondta az anya, és a hangja remegett. – A vőlegény családja azóta is arról a cikkről beszél. A Harrove-i vacsora után a vendégek felének a felét az éttermedről kérdezték ahelyett, hogy Clara boldogságát ünnepelték volna. Clara azt hiszi, hogy szándékosan tetted. Azt hiszi, meg akartad alázni őt a saját napján.
Nora egy pillanatig némán nézett az asszonyra, aki harminc éven keresztül nevelte fel, de soha, egyetlen alkalommal sem kérdezte meg tőle, hogy milyen ízű levest szeret, miután elvégezte a szakiskolát, vagy hogy milyen érzés volt egyedül átvészelni a New York-i kemény éveket.
– Anya – mondta Nora, és a hangja hűvös volt, de tiszta, mint a kristály. – Clara eljegyzési vacsorájára nem kaptam meghívást. Te magad írtad meg, hogy a létszám végleges, és hogy jobb, ha távol maradok. Nem mentem el Harrove-ba. Nem hívtam fel a gasztronómiai magazinokat aznap este. Az a cikk… hónapok munkája volt. Az az étterem, a Wisteria… a saját két kezemmel lett az, ami. Clara napja attól ment tönkre, hogy rájött: a világ nem áll meg ott, ahol ti kijelölitek a határait.
Az anyja arca eltorzult. Egy lépést tett előre, mintha meg akarná érinteni a lányát, de Nora tekintetét látva megállt.
