– De te a lányunk vagy! – csattant fel az anya, és a hangjában felbukkant az a régi, ismerős türelmetlenség. – Család vagyunk! Nem tehetted volna meg, hogy… hogy egy kicsit visszatartod ezt a cikket? Hogy megvárod, amíg Clara esküvője lezajlik? Miért kellett mindent a magad arcára formálnod?
Nora ekkor hirtelen elmosolyodott. Nem keserűen. Hanem mert végre megértette.
– Mert egész életemben arra vártam, hogy valaki észrevegyen, anya – mondta halkan Nora. – És amikor végre észrevettek, rájöttem, hogy nem a ti elismerésetekre volt szükségem. Hanem arra, hogy végre saját magamnak ne kelljek bocsánatot kérnem azért, mert létezem.
Az anyja megdermedt. A szavak megakadtak a torkán. Hosszú, nehéz csend ült a Wisteria üres terére, amit csak a kinti eső csepergése tört meg.
Az idős asszony lassan leeresztette a fejét. Megértette – ha csak egy pillanatra is –, hogy a lánya, akit tizenhét évig a háttérbe szorított, most már olyan magasságban jár, ahová a régi szabályaikkal soha többé nem érhetnek fel.
– Clara… vár rád – suttogta az anyja, de a hangjában már nem volt parancs. Csak egy öreg, megfáradt ember kétségbeesése. – És én… én csak azt akartam, hogy béke legyen.
– Béke csak akkor van, anya, ha az igazság a helyére kerül – mondta Nora. – A Wisteria ma este nyitva tart. Ha akartok, foglalhattok asztalt, mint bárki más. De a konyhába nem jöhettek be. És a nevemre sem hivatkozhattok többé, ha arról van szó, hogy kik vagytok.
Az anyja megfordult. A léptei nehezek voltak, amikor kinyitotta az ajtót, és kilépett a zuhogó esőbe. Nem nézett vissza.
Nora nézte, ahogy a kocsi elhajt a nedves utcán, majd mély levegőt vett, és visszatért a konyhába. Marcus ott állt a pult mellett, a kezében egy friss fűszercsomaggal.
– Minden rendben, főnök? – kérdezte a fiú aggodalmasan.
Nora elmosolyodott, és felvette a kést az acélról.
