A csapda bezáródik
A csarnokban a levegő egy pillanat alatt megfagyott. A vőlegény, Bence, akinek az arca eddig a magabiztos, tökéletes vőlegény képét mutatta, most olyan lett, mint egy viaszbábu: a bőre kísértetiesen fehérré vált, a szemei pedig vad, sarokba szorított állatként cikáztak a lezárt kijáratok felé.
– Bence? – suttogta Emily, miközben a kezében tartott, megfakult születési anyakönyvi kivonat papírja megremegett az ujjai között. A levél és a dokumentumok súlya hirtelen nagyobb lett mindennél, amit eddig a családi múltból ismert. – Mit jelent ez? Mit tudsz a testvéremről?
A tetőtől talpig koszos kötésekbe burkolt nő – az anyjuk, akit hat éve halottnak hittek – egyetlen határozott lépéssel közelebb lépett a vőlegényhez. A kötések alól elővillanó szemekben nem a halál hideg ürességeé volt a főszerep, hanem egy túlélő, mindent elemésztő tűzé.
– Ő nem az, akinek hiszed, kislányom – szólalt meg újra az anya, de a hangja most már nem a teremnek, hanem kizárólag Bencének szólt. A hang karcos volt, mint a füstös hamu, de olyan erős, hogy még a mikrofon hangosítása nélkül is betöltötte a teret. – Ez a fiú… nem is az a név, amit neked mondott. És azt a lányt, a te ikertestvéredet, nem a múlt temette el. Ő rejti el őt. Ma is.
Az apáék asztalánál a családfő, Péter, görcsösen markolta a terítőt. Az arca vöröslött a dühtől és a félelemtől.
– Biztonságiak! – ordította el magát, a hangja szinte beszakította a csendet. – Miért álltok ott? Vigyétek ki ezt az őrültet! És nyissátok ki az ajtót!
De az ajtók nem mozdultak. A külső lakatok és reteszek mögül tompa, fém a fémen csikorgó hang hallatszott: valaki kívülről leláncolta a termet. A vendégek körében kitört a pánik. Néhányan sikoltozni kezdtek, mások a mobiltelefonjaikért nyúltak, de a kijelzőkön azonnal felvillant a jelzés: Nincs hálózat. A terem egy teljesen elszigetelt, hangszigetelt szigetté vált.
