2. RÉSZ: Az árnyékok a Puerta de Hierro-i rezidencia mögött
A telefon kijelzőjén villogó fénykép és a fenyegető üzenet olyan jeges fuvallatként hatott Mariana gerincén, amely elnyomta még a reggeli feszültséget is. A kora délutáni fény átszűrődött a Puerta de Hierro-i nagypolgári lakás hatalmas üvegablakain, de a belső terekben fojtogató, sötét légkör uralkodott. Adrián Vela irodája most már távolinak tűnt, de a tudat, hogy valaki a házon belül – valaki, akinek kulcsa, szeme és terve van – figyelte őket, szinte megbénította a lábát.
Sofía ekkor vidáman szaladt ki a konyhából, a kezében egy utolsó szem eperrel, amit Adrián adott neki. A kislány semmit sem sejtett a feje fölött lebegő viharból; számára a hatalmas ház csupán egy érdekes játszótér volt, a mogorva milliomos pedig egy furcsa, de kedves óriás, aki papírokat pakolt az asztalán.
Mariana letérdelt a kislánya elé, átölelte a kicsi testét, és a fülébe súgta:
– Kicsim, most szorosan fogod a kezemet, és egy lépést sem teszel nélkülem, jó?
Teresa, a házvezetőnő, a konyha ajtajából sápadtan figyelte őket. A szemei elárulták, hogy ő is sejt valamit. Amikor Mariana közelebb lépett hozzá, a idős asszony halkan beszélni kezdett:
– Mariana… nem te vagy az első, aki idegen üzenetet kap. Azok az emberek, akik Adrián múltjához kötődnek… azt hiszik, hogy mindent birtokolhatnak, amit ő megérint. De Adrián nem olyan, mint amilyennek látszik. A fájdalom, amit a szemében láttál, nem a gyengeség jele. Az a múlt kísértete.
A múlt titkai és a nyugati szárny titkos ajtaja
Mielőtt Mariana válaszolhatott volna, a nyugati szárny folyosójának irányából nehéz, határozott léptek hallatszottak. Adrián Vela lépett elő a félhomályból. A tekintete most nem volt elnéző; az arca megkeményedett, a kezében pedig egy nyomtatott papírlapot tartott – ugyanazt a képet, amit Mariana kapott néhány perce az ismeretlen számról.
– Honnan kaptad ezt? – kérdezte Adrián, és a hangja hűvös volt, mint a fém.
