Mariana felnézett rá, a félelmet félretéve a dac váltotta fel benne. Nem akart bábú lenni egy olyan játszmában, ahol a gyermeke az áldozat.
– Valaki küldte a telefonomra. Valaki, aki itt van a házban, Adrián. Azt írták, hogy amit te megérintesz, azt visszaveszik. Ha a jelenlétem veszélybe sodorja Sofíát, azonnal elmészünk. Nem kérem a kegyelmedet.
Adrián egy pillanatig némán nézte az asszonyt. A szemeiben a korábban látott fájdalom most haraggá változott – nem Mariana felé irányuló haraggá, hanem egy mély, elfojtott bosszúvágyakozássá.
– Senki sem veszi el tőlem azt, amit védeni akarok – mondta halkan, de olyan határozottan, hogy a levegő is megremegett. – Öt évvel ezelőtt elbuktam egy csatát, Mariana. Egy olyan embertől vették el a családomat, aki most azt hiszi, hogy a Puerta de Hierro-i falak örökre megvédik. De téved. Az a személy, aki ezt a képet küldte, a saját testületem egyik embere, akit a versenytársaim béreltek fel, hogy tönkretegyenek. És te… te akaratlanul is a célkeresztbe kerültél.
Mariana döbbenten hallgatta. A rideg milliomos mögött egy megtört ember állt, aki mindent elveszített egy könyörtelen üzleti háborúban, mielőtt a falakat húzta volna köréje.
Az éjszakai csapda
Azon az estén a ház nem csendesedett el. Adrián nem küldte haza Marianát; sőt, a kislányával együtt a biztonságosabb belső lakrészbe kísérte őket, míg ő maga a nyugati szárny irodájába vonult. De a csapda már ki volt készítve.
Éjfél után tíz perccel halk zaj hallatszott a konyha felől. Valaki megpróbált betörni a hátsó bejáraton, vagy inkább hozzáférni azokhoz a dokumentumokhoz, amelyeket Adrián szándékosan hagyott az asztalán csalatékul.
Mariana felébredt a fényszórók villanására a külső udvarról. Sofía nyugodtan aludt a puha ágyon. Mariana óvatosan kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra. A félhomályban két alakot látott mozogni a nyugati szárny felé. Az egyikük a ház egyik megbízható biztonsági embere volt – az a személy, akit Teresa nap mint nap üdvözölt.
