1
. RÉSZ Az anyósom lökött le a lépcsőn, miközben a 4 hónapos fiamat cipeltem, és a férjem, látva, hogy fekve, megparancsolta, hogy hagyjam abba az anyja bulit.
Még mindig emlékszem a csuklóm csapására a bányához, Mateo sírására a fülem mellett, és egyetlen gondolat járt a fejemben: hogy folytatja a lélegzést. A mellkasomhoz nyomtam, mielőtt a földre értem. A jobb karom szinte az összes ütést elviselte. Amikor megpróbáltam felvenni, nem válaszolt.
Fent Beatriz, az anyósom, még mindig tartott egy pohár bort.
“Mondtam, hogy állj félre.” Csak nézd meg, milyen műsort raktál össze.
“Meglöktél engem,” sikerült kimondanom.
“Megcsúsztál, Lucia. Mindig áldozatot kell játszanod.
Diego megjelent az ajtónál. A babára, a hajlított karodra és a vendégekre nézett, akik kezdtek kikukucskálni. Azt hittem, lefutok. Ehelyett az anyja felé fordította az arcát.
“Lu, kérlek, ne kezdj bele.” Anya születésnapja van.
Lucía Herrera vagyok, 30 éves vagyok, és általános iskolát tanítok Querétaróban. Diego és én két éve házasok voltunk. Egy bérelt lakásban laktunk, és mióta Mateo megszületett, szabadságon voltam, hogy gondoskodjak róla. Nem volt nagy családom mögöttem: a nagymamám, aki felnevelt, évekkel ezelőtt meghalt. Beatriz ezt a hiányosságot kedvenc érvjévé alakította.
“Itt fogadunk anélkül, hogy megkérdeznénk, honnan jöttél,” mondta, amikor azt akarta, hogy engedelmeskedjen.
Középiskolai igazgató volt, és hozzászokott, hogy egy egész terem csendben volt, amikor beszélt. Amikor először mentem a házába, Santa Rosa Jáuregui külvárosában, megkérdezte, mennyit keresek, és ki jönne megvédeni, ha valaha problémám lenne. Diego nevetett, biztosítva, hogy anyjának nagyon furcsa hangulata van.
Az
esküvő után Beatriz megkapta a kulcsunk másolatát. Bejelentés nélkül jött, ellenőrizte a vásárlásaimat, és kritizálta a munkámat. Egy délután több jegyzetfüzetet kidobott, amiket nagymamám jegyzetei voltak, mert szerinte porosak voltak. Diego mindig ugyanazt a mondatot ismételte:
“Ilyen az anyám. Ne vedd magadra.
