– Hogy mit, apa?! – kiáltotta Álvaro, és a hangja megtöltötte a termet. A telefonját az apja arcába tolta, amelyen ott virított az Elena által átküldött képernyőfotó a cég központi számáról küldött üzenetről. – Hogy anya nem akart eljönni?! Nézd meg! Ezt a számot a te céged regisztrálta! És Claudia volt az, aki a múlt héten a táskámban rejtette el a másolatokat!
Javier döbbenten nézett a telefonra, majd Claudiára fordította a tekintetét.
– Claudia… ez… ez mi?
Claudia arca hirtelen elveszítette minden színét. A magabiztos, hűvös mosoly darabokra tört.
– Javier, ne legyél naiv! – próbálta menteni a helyzetét, miközben a hangja hisztérikussá vált. – A fiad csak hisztizik! Mindig is gyűlölt engem, és most ezt a drámát akarja…
– Elég legyen! – hallatszott egy új, határozott hang a bejárati ajtó felől.
A tömeg szétrebbent. A folyosóról, a kora délutáni fényben lépkedve Elena Márquez lépett be a terembe. A kezében a kis kék dobozt tartotta, a szemeiben pedig nem volt gyengeség – csak az a méltóság, amivel az elmúlt hat év nehézségeit is viselte.
A Kártyák Kiterítése
A teremben teljes csend lett. Még a zene is elhallgatott.
Álvaro azonnal odarohant az édesanyjához, és szorosan átölelte.
– Anya… azt hittem, tényleg nem akartál eljönni…
– Itt vagyok, fiam – súgta Elena, és a kezével megsimogatta a fiú arcát. Aztán lassan a fősor felé fordult, ahol Javier és Claudia álltak.
Javier megsemmisülve nézte a volt feleségét. Hat évvel ezelőtt elhagyta őt egy olyan nőért, aki mostanra kiderült, hogy nemcsak a cégét, hanem a családját is meg akarta semmisíteni.
– Javier – mondta Elena csendesen, de a hangja tisztán visszhangzott. – Azt hitted, hogy amikor elmentél, mindent magaddal vittél. De nem vetted észre, hogy a legfontosabb dolgot – a becsületünket és a szeretetünket – soha nem tudtad megvenni a pénzeddel.
