— Nem a te hibád volt, nagypapa — simítottam meg a ráncos, erős kezét. — Mostantól itt leszel velem. És a San Felipe-i ház… azt sem hagyjuk annyiban.
A visszatérés San Felipébe
Három nappal később nem egyedül mentem vissza a San Felipe környékbeli házhoz.
Két katonai rendész kíséretében – akik a hivatalos bántalmazási és birtokvédelmi eljárás részeként biztosították a helyszínt – léptem be a kapun. Iván és Brenda nem számítottak erre. A nappaliban épp egy idegen férfival – a „vendéggel”, akit Brenda elszállásolt – kávéztak, amikor a rendészek benyitottak.
Brenda felsikoltott, amikor meglátta az egyenruhákat.
— Mit keresnek itt?! Ez magánterület! Iván, csinálj valamit!
Iván az arcán sápadtan, dühösen ugrott fel a kanapéról.
— Lucía! Te megint meg akarod bolygatni a dolgokat?! Mit képzelsz, ki vagy?!
Ekkor lépett be a kísérőm, egy katonai jogász tiszt, a kezében a hivatalos dokumentumokkal.
— Iván Rivas úr? — kérdezte a tiszt rideg, hivatalos hangon. — A Chihuahuai Családi és Bűnügyi Bíróság végzése alapján a San Felipe utcai ingatlan vagyonkezelési joga ideiglenesen visszakerül a haszonélvezőhöz, Ernesto Rivas úrhoz, akinek a jogi képviselője a testvére, Lucía Rivas hadnagy. Továbbá: önök ellen büntetőeljárás indult idős ember veszélyeztetése, fizikai elhanyagolása és okirat-hamisítás kísérlete miatt.
A szobában beállt csend szinte tapintható volt. Az idegen „unokatestvér” szó nélkül felkapta a táskáját, és a hátsó ajtón keresztül surrant ki a kert felé.
Brenda a fotelba rogyott, és a kötényébe temette az arcát, míg Iván a falhoz dőlt, és a tehetetlen dühétől remegett a szája.
— Hogy… hogy teheted ezt a saját családoddal, Lucía? — nyögte ki Iván. — A fivéred vagyok!
Ránéztem a bátyámra. Arra az emberre, aki képes volt a saját, nyolcvanhárom éves nagyapját – aki életét adta, hogy enni adjon nekünk – egy fűtetlen garázsban, négy fokban elrejteni a pénz meg a lakásért cserébe.
