A csarnokban süket csend támadt.
— Milyen feljegyzést? — kérdezte Teresa rekedt hangon.
— Egy 2015-ös keltezésű levelet — folytatta az ügyvéd —, amelyben Álvaro apja beismeri, hogy a 11 évvel ezelőtt elutasított hitelkérelmeket ő maga blokkolta a tartományi tanácsnál, hogy a sajtüzem csődbe menjen, s Teresa kénytelen legyen hozzámenni Álvaróhoz. A levélhez csatolták a banki bizonylatokat is. Álvaro Vega pontosan tudott erről a csalásról.
Teresa képtelen volt levegőt venni. Nem egy sikertelen házasság volt az élete. Egy elrejtett adósságra és egy gátlástalan hazugságra épített csapda volt.
Álvaro arca eltorzult. Megpróbált kilépni a csarnokból, de két egyenruhás vásári biztonsági őr és a tartományi rendőrség nyomozói – akik Gabriel felkérésére már a helyszínen vártak – elállták az útját.
— Álvaro Vega — lépett előre az egyik nyomozó —, csalás, okirat-hamisítás és zsarolás gyanújával feljelentést tettek Ön ellen. Kérjük, kövessen minket a rendőrkapitányságra.
Beatriz sikoltva hátrált el az exférje mellől, próbálva elhatárolódni az összeomló vállalkozótól.
— Ennek semmi köze hozzám! Én nem tudtam semmiről! Álvaro, te becsaptál engem!
De a rendőrök nem hallgattak rá. Rászorították a bilincset Álvaro csuklójára, s a megalázott, tönkrement férfit kivezették a vásárcsarnokból.
Amikor a tömeg szétoszlott, Gabriel odalépett a kis fa pult mögé.
Teresa a kezébe temette az arcát. A vállai megremegtek a feltörő zokogástól – az elmúlt tizenegy év nyomása és a fájdalom most távoztak a lelkéből.
Gabriel gyengéden rátette a kezét a nő vállára. A szorítása meleg volt és biztonságos.
— Mielőtt elmentem Madridba azon a reggelen — mondta Gabriel halkan —, elmentem a házatokhoz. Egy feljegyzést hagytam a kaputok alatt. Azt írtam benne, hogy megértem, miért kényszerítettek erre, s hogy vissza fogok jönni érted, amint megteremtem a saját erőmet.
Teresa felnézett rá.
— Én… én soha nem kaptam meg azt a levelet, Gabriel. Álvaro megtalálta és elégette.
