A házban most ismét csend uralkodott, de ez a csend más volt. A fehér falak most nem a modern eleganciát, hanem egyfajta kísérteties ürességet sugároztak. A torlódó gyász és a temetési előkészületek közepette Chloe rokonai és a barátai lepték el a nappalit.
Ott álltam a folyosó bejáratánál, amikor Chloe egyik unokatestvére, egy nagyképű, arany ékszerekbe öltözött nő megállt a fehér falak előtt, és hangosan felnevetett.
– Hát, ujjonghatsz, Marlene – mondta a nő gúnyosan, a fülembe súgva. – Chloe egész évben arról beszélt, hogy miután végleg átveszi a ház papírjait, kirúg téged innen, és a gyerekkori emlékeket végleg eltünteti. Azt mondta, te csak egy teher vagy a nyakán.
A vér meghűlt az ereimben. Nem a sértés miatt, hanem mert hirtelen mindent megértettem.
Az elmúlt hónapok feszültsége, a rideg szabályok, a folyamatos kiszorítás – Chloe nemcsak a múltat akarta eltörölni, hanem engem is ki akart lakoltatni a saját fiam életéből. És Nolan… Nolan talán észre sem vette, mert a gyász ködében a könnyebb utat választotta.
Ekkor lépett be Nolan a konyhából. Az arca sápadt volt, a szemei vörösek a sírástól. A kezében egy régi, kopott, piros műanyag Lego-dobozt tartott – ugyanazt, amit Rosalind kapott karácsonyra, mielőtt elment.
– Anya… – mondta rekedt hangon, és a dobozt nyújtotta felém. – Pakoltam Chloe holmiját a padláson. Ezt találtam a dobozak alján. El volt rejtve.
Kinyitottam a doboz fedelét. Benne nemcsak a régi építőelemek voltak, hanem egy boríték is, a saját nevemre címezve, Nolan kézírásával.
3. Fejezet: A boríték a múltból
Elhúzódtam a tömegtől, beültem a konyha egyik sarkába, és remegő ujjal bontottam fel a borítékot. Egy levél volt benne, amit Nolan írt még évekkel ezelőtt, a gyász legmélyebb szakaszában, mielőtt Chloe-val összeházasodott volna.
