“Drága Anya,
Ha ezt olvasod, az azért van, mert valami elromlott bennem. Tudom, hogy hagyom, hogy Chloe átvegye az irányítást. Tudom, hogy fáj neked látni, ahogy Ivy és Rosalind emlékeit elpusztítja a fehér festék. De gyenge vagyok. Nem bírom a fájdalmat, és Chloe ad egyfajta hamis békét. De ne feledd: a ház igazi lelke nem a falakon múlik. A padló alatt ott van a negyedévszázados titkunk. Ha bármi történne, védd meg a gyerekeket és az igazi otthonunkat.
Szeretlek, Nolan.”
A levelet a mellkasomhoz szorítottam. A könnyek végre utat törtek maguknak, de ezúttal nem a kétségbeesés, hanem a felismerés könnyei voltak.
Nolan nem felejtett el semmit. Csak elveszett. És nekem, anyaként, most kellett utoljára megmentenem őt – és az unokáimat.
Amikor a temetés után a vendégek elszállingóztak, és a fehér falak ismét magunkra hagytak minket, Nolan ott ült a nappali padlóján, a piros Lego-dobozt szorongatva. A gyerekek csendesen játszottak mellette.
Odaléptem hozzá, letérdeltem a padlóra, és a kezemet a vállára tettem.
– Nolan – mondtam halkan, de határozottan. – Ideje lekaparni ezt a fehér festéket. Ideje visszahozni az igazi otthonunkat.
A fiam felnézett rám, a szemeiben a feszültség lassan feloldódott, és egy hosszú, nehéz év után először bólintott.
– Igen, Anya – suttogta. – Kezdjük el.
