– Mondtam én fiam, hogy nem mindennapi emberrel hozott össze a sors az országúton – mondta az idős hölgy meleg hangon.
Julian bólintott, majd egy lépéssel közelebb lépett Masonhöz.
– Nyitunk egy új, teljesen automatizált logisztikai és gépészeti központot Springfield és Dayton között. Olyan vezető karbantartó mérnökre – vagy, ahogy mi hívjuk, főműhely-koordinátorra – van szükségünk, aki nem a papírokat bámulja egész nap, hanem ismeri a gépek lelkét. A fizetés, a biztosítás és a juttatások pedig… nos, mondjuk úgy, hogy többé nem kell azon aggódnia, mit tegyen az asztalra a hónap végén. Mit szól hozzá, Mason? Van kedve eljönni hozzánk egy kávéra ma délelőtt, és megnézni az üzemet?
Mason nyelt egy nagyot. A torkában lévő gombóc hirtelen hatalmasra nőtt. A gondolat, hogy véget érjen a hónapról hónapra való tengődés, hogy ne kelljen többé rettegni a villanyszámlától vagy a teherautó váratlan javításától, szinte felfoghatatlan volt.
– Apa? Ki van ott?
A bejárati ajtó mögül Ellie hangja szűrődött ki. A kislány – a kis rózsaszín pizsamájában, a hajával a fején, mint akit most rángatott ki valaki az álomból – megjelent a folyosón. Megállt a küszöbön, és nagy, barna szemével a verandán álló idegeneket nézte.
Clara arcán azonnal felragyogott a mosoly.
– Jó reggelt, drágám! – mondta az idős hölgy, és letérdelt egy picit, hogy Ellie szemmagasságába kerüljön. – Látod, én vagyok az a néni, akinek az apukád tegnap este segített az út szélén.
Ellie gyanakodva nézett Claára, majd apjára pillantott.
– Apa… baj van?
Mason letérdelt a kislánya mellé, átkarolta a vállát, és a szemébe nézett. Az arca most először nem a fáradtságot, hanem a reményt sugározta.
– Nincs semmi baj, Ellie. Sőt… azt hiszem, ma reggel valami nagyon jó dolog történt velünk.
