Clara felállt, és Julianre nézett, majd vissza ránk.
– Tudják mit? Tegnap ígéretet tettem arra, hogy ha találkozem ezzel a családdal, nem engedem el őket egy rendes reggeli nélkül. Julian, ugye hoztad azt a dobozt a pékségből, amit az úton vettünk?
Julian elnevette magát – egy meleg, mély nevetés volt ez, ami teljesen átformálta a feszült reggeli hangulatot.
– Természetesen, édesanya. Hozom.
Néhány perc múlva a mi kis konyhánkban, ahol tegnap este még csak fél doboz tészta és egy kis sajt árválkodott, friss, meleg áfonyás fánkok, gőzölgő kávé és prémium narancslé illata terjengett. Ellie kerek szemmel nézte a bőséges reggelit, miközben Clara mesélni kezdett neki arról, hogyan mentette meg az apja a napját az esőben.
Két órával később Julian SUV-jában ültem, és az új springfieldi ipari park felé hajtottunk.
Az épület – amely a Wynn Industrial új, ultramodern logisztikai bázisa volt – hatalmas, tiszta üveg- és acélstruktúráként magasodott a horizont fölött. Amikor beléptünk a központi csarnokba, a méret és a szervezettség lenyűgözött. A legmodernebb robotizált szállítószalagok, a számítógépes vezérlőpultok és a hatalmas emelőgépek mind arra vártak, hogy valaki kézbe vegye a működtetésüket.
Julian odavezetett egy tágas, világos irodához, amelynek az üvegfala közvetlenül a főcsarnokra nézett. Az asztalon már ott állt egy névtábla: Mason Reed – Vezető Karbantartási Igazgató.
– Ez lesz a helyed, Mason – mondta Julian, miközben a vállára tette a kezét. – A próbaidő legfeljebb egy hét, de őszintén szólva, már most tudom, hogy nem lesz szükség próbaidőre. Kezdés: jövő hét hétfőn. A fizetésed pedig… hát, az első csekk után nem kell azon gondolkodnod, milyen spagettit készíts vacsorára Ellie-nek.
A torkom újra elszorult. Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam, mert a szavak egyszerűen elhagytak.
A következő hónapokban az életünk radikális fordulatot vett.
