És először azóta, hogy összeházasodtunk, én is így tettem.
A Facebook bejegyzési korlátai miatt a többi a kommentekben elérhető.
A motor berregett, miközben anyám a gázpedálra taposott. A távolban a vidéki ház felé vezető porút sávja kígyózott, és a kocsi ablakán át láthattam, hogy a bütykös ujjai görcsösen szorítják a kormányt. Nem beszélt. Nem nézett rám. Az arca, amely az imént még békésen pihent a tengerparti ebéd után, most olyan holt sápadt volt, mint a poros útszéli kövek.
Mi a fene lehetett harmincegy évig a matrac és az ágykeret között, amiről ő is pontosan tudta, hogy ott lapul?
A költöztetők figyelmeztetése visszhangzott a fejemben: „Ne engedd be az anyádat ebbe a szobába, amíg nem látod, mi van benne.”
A tengerparti étteremtől induló út fél órája örökkévalóságnak tűnt. Amikor befordultunk a poros bekötőútra, megláttam a piros furgonjukat a ház előtt. A két futár a tornácon állt, karba font kézzel, kissé feszülten nézve a közeledő autónkat.
Anyám leállította a motort, de még a kéziféket sem húzta be rendesen, máris kipattant az ajtón.
– Maradj itt! – vetette oda nekem olyan rekedt, parancsoló hangon, amilyet gyerekkorom óta nem hallottam tőle.
De nem maradtam. Kiszálltam a másik oldalon, és hosszú léptekkel utána eredtem.
A hálószoba ajtajára nyitva hagyták a rést. Amikor beléptem a dohos, ismerős illatú szobába, a látványtól elállt a lélegzetem.
A régi, foltos matracot a költöztetők félig leemelték a fakeretről, és a falnak támasztották. Az ágy alsó lapja, a rétegelt lemez alap azonban tele volt ragasztva. Nem holmi papírokkal.
A fa felületet teljesen borították a sárgásbarna, régi újságkivágások, rendszerezett borítékok, fényképcsomagok és egy vastag, vászonkötésű napló. A borítékokból bankjegyek kötegei látszottak ki – régi, forgalomból kivont bankjegyek, amelyek a nyolcvanas évek végéről vagy a kilencvenes évek elejéről származhattak. Egy vagyon. Egy olyan vagyon, amit a rendszerváltás körüli zavaros időkben, vagy talán még annál is régebben rejtettek el itt, a vidéki ház magányában.
