Anyám a nyikorgó ágykeret mellett állt, a keze a szájára tapasztva. A szemeiben nem a meglepetés ült, hanem a félelem. A lebukás hideg, bénító félelme.
– Szóval… – szólaltam meg halkan, a hangom megremegett a csendben. – Harmincegy év. Azt hittem, egyszerűen csak spórolósak vagytok, vagy lusta voltatok kidobni. De ez… ez mi?
Anyám lassan leeresztette a kezét. A válla megroggyant, mintha egy óriási kő esett volna le róla, de a tekintetében még mindig ott volt a tiltakozás utolsó szikrája.
– Nem akartuk, hogy bárki is megtalálja – suttogta, és a hangja alig hallatszott a nyitott ablakon behallatszó madárcsicsergés mellett. – Apád… apád nem bűnöző volt, fiam. Csak abban az évben, amikor elindultunk ezen az úton, mindenünket elveszítettük volna egy korrupt rendszer miatt. Ez volt az egyetlen biztonságunk. A vészhelyzeti tartalék, amiről azt hittük, hogy a sírunkba visszük.
A költöztetők diszkréten hátrább léptek a szoba sarkában, lehajtott fejjel.
– És a foltok a matracon? – kérdeztem keserű mosollyal, miközben a raktározott papírokra néztem. – Az is a terv része volt?
Anyám elfordította a fejét, és hirtelen olyan öregnek és törékenynek tűnt, mint a harmincéves papírok a fa alapon.
– Nem – mondta halkan. – Az csak egy rossz matrac volt. De a titok… a titok végig ott pihent alattunk, amíg mi békésen aludtunk felette.
