Daniel belépett a konyhába, és furcsállva nézte a feleségét. – Mi van? Mi ez a csend? Emily megint a szobájában bámulja a falat? Mondtam neki, hogy szokja meg a valóságot. Az élet nem habostorta.
Claire lassan letette a poharat, fordult egyet, és egyenesen a férje szemébe nézett. Az arcán nem volt sem harag, sem rimánkodás. Csak az a fagyos, áthatolhatatlan nyugalom, ami Danielt azonnal óvatosságra intette.
– Daniel – mondta Claire tisztán és hangosan. – Ma reggel elköltözöm.
Daniel megállt a kávéfőző előtt. Egy pillanatig azt hitte, rosszul hallott, vagy valamilyen rossz vicc az egész. Aztán felnevetett egy száraz, gúnyos nevetéssel.
– Mi van? Elköltözöl? Ugyan már, Claire. Ne csinálj drámát egy motor miatt. Ryannek szüksége volt rá, pont. Különben sem tudnál hova menni, ez az én házam… illetve, a mi házunk, de jól tudod, hogy a papírok mit mondanak.
– Nem viccelek, Daniel – vágta közbe Claire, és a hangja olyan acélosan csattant, hogy Daniel elhallgatott. – Az ügyvédem már elindította a hivatalos papírmunkát. A különválási és vagyonmegosztási kérelmet ma délelőtt beadom a bíróságra. És ami a házat illeti… igen, a te neveden van a jelzálog és a tulajdoni lap nagy része, mivel én huszonnyolc évig alárendeltem magam a te feltételeidnek. De van egy kis apróság, amiről megfeledkeztél.
Daniel homloka ráncba szökkent. – Miről beszélsz?
– Arról, hogy az elmúlt tíz évben a fizetésem hetven százalékát a közös háztartás fenntartására, a te vállalkozásod támogatására és a mindennapi kiadásokra fordítottam, miközben te a saját pénzed nagy részét – és a közös megtakarításaink egy részét is – csendben átutaltad Rachelnek és Ryannek, hogy tartsák a frontot a „családi név” védelmében. Ezt a bíróságon nagyon hamar fel fogják térképezni. És van még valami…
Claire előhúzta a táskájából a hivatalos iratmásolatot, és letette az asztalra.
