Minden az övé volt. Az egész lakás. A cukor a szekrényben, a sajt a dobozban, a hús a tálcán. Senki nem nyúlt hozzá engedély nélkül. Senki nem nyitotta ki a szekrényajtót. A számlák pontosak voltak, a borítékok hiánytalanok.
Lidia várt. Azt hitte, Dima másnap felhívja. Vagy visszajön valami ottfelejtett holmiért. Vagy legalább bocsánatot kér a kiabálásért.
De telt az idő. Eltelt egy hét. Aztán kettő. A telefon hallgatott.
Lidia próbálta meggyőzni magát, hogy ő cselekedett helyesen. Áthívta a szomszédját, Tamarát egy teára, és megmutatta neki a jegyzetfüzetet, elmesélve, hogyan próbált „rendet tartani”.
Tamara végighallgatta, belenézett a kis füzetbe, majd halkan sóhajtott, és letette a csészét.
„Lida… te nem rendet tartottál” – mondta Tamara óvatosan. „Te kiűzted a fiaidat a saját életedből. A pénzt el lehet menteni borítékokban, de a családot nem lehet kiszámolni milliliterekre.”
Az elkésett elszámolás
Három hónappal később, december végén, a tél első komoly havazása elborította a várost. Lidia a kétszobás lakás ablakánál állt. A lakás makulátlanul tiszta volt. A csövek nem csöpögtek, az ablakok szigetelése tökéletes volt, a hűtőben minden doboz a helyén állt.
De a csend fojtogató volt.
Lidia végül nem bírta tovább. Elővette a telefonját, és felhívta Dimát. A telefon sokáig kicsöngött, s Lidia szíve a torkában dobogott, mielőtt a fiú végül felvette.
„Igen, anya?” – hallatszott Dima hangja. Nem volt benne harag, csak egyfajta távoli, udvarias közöny.
„Dima… fiam” – mondta Lidia, s a hangja megremegett. „Újév közeleg. Gondoltam… átjönhetnétek. Sütök valamit. Amit szeretsz.”
Egy rövid szünet következett a vonal túlsó végén.
„Anya, köszi a meghívást, de nem tudunk menni” – válaszolta Dima halkan. „Svetával a saját lakásunkban ünnepelünk. És a jövő héten írjuk alá az új lakásunk előlegét. Sikerült összejönnie a pénznek.”
Lidia szemeibe könnyek gyűltek. „Dima… én csak… én csak meg akartam tanítani nektek…”
