Ebben a házban az ételt én osztom ki! És te, elvetted és megetted azt a darabot, amit a fiamnak süttem?! Te, kicsim, itt vagy senki, és nincs jogod! Éhes vagy? Menj dolgozni, vegyél magadnak ételt, és ami a hűtőmben van, azt meg sem mersz ránézni! Fiam, a feleséged megeszi a gyapjút a hátunkról! Dobd ki őt!

„Tudom, anya” – szakította félbe Dima gyengéden, de határozottan. „Megtanítottad. És most már saját háztartásunk van. Ahol nem számoljuk a cukrot.”

Miután letették a telefont, Lidia visszasétált a konyhába. Kinyitotta a fiókot, és kivette a kis jegyzetfüzetet. Végigsimította a papírt, amelyre hónapokon át jegyezte fel a legapróbb kiadásokat.

Lassan odalépett a szemeteshez, s bedobta a füzetet a doboz aljára.

Ott állt a hatalmas, tiszta, tökéletesen karbantartott lakás közepén, s végre megértette: mindent kiszámolt, mindent megspórolt, és a végén pontosan annyija maradt, amennyit a jegyzetfüzetbe írt – a semmi.