– Hogy tettél ilyet?! – Elliot hangja hirtelen felcsattant a telefonban, a korábbi hűvös, kimért nyugalom egy szempillantás alatt kámforrá vált. A vonal túloldalán a háttérben hallatszott, ahogy valaki – valószínűleg Renata – épp kérdően mond valamit. – Az a mi otthonunk volt! Három éve ott élünk! Hogy merészeltél megegyezni anélkül, hogy egyáltalán szóltál volna nekem?!
A konyhámban csend volt. Az éjjeliszekrényen ott villogott a telefon képernyője, de én már nem éreztem azt a fojtogató fájdalmat, ami néhány órával korábban még a mellkasomat szorította. Csak a teljes, rideg tisztaság maradt.
– A ti otthonotok? – kérdeztem halkan, miközben a kávéscsészémet néztem. – Elliot, amikor Carol hat évvel ezelőtt meghalt, te kétszer jöttél be a kórházba, mert a többi napon elfoglalt voltál az életeddel. Amikor 103 fokos lázzal feküdtem a lakásomban, megígérted, hogy ránézel, de meg sem jelentél. És amikor megházasodtál, a saját esküvődről annyira elfelejtkeztél, hogy egy idegen nő Facebook-posztjából kellett megtudnom, hogy a fiam egy olyan “családot” talált, amelyik “mindig mellette áll”.
– Apa, ne légy már ilyen drámai! – horkant fel a fiam a vonal másik végén, és a hangjában feltört a megszokott, gőgös türelmetlenség. – Az esküvő szűk körű volt! Nem akartunk felhajtást! Renata szülei rendezték meg az egészet, és… és egyszerűen elcsúsztak a részletek. Nem akartunk megbántani!
– Nem bántottál meg, Elliot – mondtam nyugodtan. – Csak tisztán láttam. Egy ingyenes lakásban éltél három éven keresztül, miközben a saját apádat egy kellemetlen kötelezettségnek tekintetted, akit a Facebookról is ki kell szűrni, nehogy elrontsa a tökéletes, új imázst. De jó hír van: mivel a ház mindvégig az én nevemen volt, a mai napon aláírtam az eladási szerződést. A vevők pénteken költöznek. Úgyhogy van neked és a drága feleségednek negyvennyolc órátok, hogy összepakoljátok a holmitekat.
A vonal túloldalán halálos csend lett. Csak Elliot nehéz, kapkodó légzését lehetett hallani.
