– Te… te komolyan beszélsz? – suttogta végül, és a hangja most már a tiszta pánikról árulkodott. – Kidobsz minket az utcára?! Renata szülei azt hitték, hogy a ház a miénk! Erre alapoztuk a jövőnket! Hogy fogom ezt megmagyarázni nekik?
– Kérdezd meg a családtól, amely mindig melletted áll – mondtam, majd anélkül, hogy megvártam volna a válaszát, megszakítottam a hívást.
Az elszámolás napja
Csütörtök délután volt. Wallace Fitchet, az ügyvédem elhozta a dokumentumok másolatát, és átadta a bankszámlámra érkezett előleget. A pénz – közel háromszáz ezer dollár, ami a harmincnyolc évnyi palackozó üzemi munka és Carol takarékos életmódja után most egy összegben ott csüggött a számlámon – elég volt ahhoz, hogy élethosszig tartó biztonságot adjon. Nem akartam luxust. Csak békét.
Péntek reggel kilenckor azonban elindultam a régi gahannai házhoz.
Amikor megálltam a kopott kék szedánommal a feljárón, megláttam Elliot autóját, meg egy nagy, fehér teherautót, amire épp pakolták a dobozokat. A bejárati ajtó nyitva volt. Renata állt a tornácon, egy dizájner napszemüvegben, és épp az egyik munkást irányította dühös, éles hangon.
Amikor meglátott, hogy kiszállok a kocsiból, elvörösödött arcúvá vált, és egyenesen felém indult.
– Maga meg mit képzel?! – kiabált már messziről, miközben a karjait összefonta a mellkasa előtt. – Fogalma sincs, mit tett! A szüleim egy vagyont kölcsönöztek nekünk a felújításra, mert azt hittük, a ház a miénk! Most meg kiderül, hogy egy fillért sem kapunk, és ki kell költöznünk egy bérleménybe, mert a vén apu hirtelen sértődött lett?!
Elliot is kilépett az ajtón. Az arca sápadt volt, a haja összekuszálódott. Nem nézett a szemembe; a földet bámulta, pont úgy, mint azokban a napokban, amikor gyerekként elrontott valamit, de túl büszke იყო ahhoz, hogy bocsánatot kérjen.
– Apa… miért kellett ezt így csinálni? – mondta halkan, megtörve. – Miért nem beszélhettünk meg?
