Az igazgató felállt a székéből, és az ablakhoz sétált. Odakint a szürke ohiói égboltról elkezdtek hullani az első sűrű hópehék. A hőmérséklet továbbra is zuhant.
– Mától kezdve – fordult vissza felém Mr. Harrison – létrehozunk egy névtelen alapot az iskolában. Nem fogunk heteket várni a hivatalos jóváhagyásokra, amikor betör a fagy. Ha Ön lát egy gyereket a buszán, akinek nincs kabátja, csizmája vagy kesztyűje, csak adjon le egy listát nekem. Azonnal elintézzük. És ha a feletteseim a tankerületnél kérdezősködnek a szabályzat megszegése miatt… nos, majd én állom a sarat.
A szavaim elakadtak. A félelem, amivel beléptem ebbe az irodába – a tudat, hogy elveszítem a munkámat, ami az egyetlen megélhetésem volt –, egyetlen pillanat alatt alakult át valami egészen mássá: reménnyé.
– Köszönöm, Harrison úr – mondtam rekedt hangon.
– Ne nekem köszönje – felelte, és halványan elmosolyodott. – Köszönje annak a régi buszsofőrnek, aki évtizedekkel ezelőtt maximálisra tekerte a fűtést a járatán, hogy egy kisflanelinges fiú ujjai ne fagyjanak le. Ő megmutatta nekem, mi az a emberség. Ön pedig ma emlékeztetett rá.
Másnap reggel a hőmérő higanyszála még lejjebb süllyedt. A vidéki utakat sűrű hóréteg borította, s a 4-es busz fűtése gőzerővel zúgott, ahogy végighaladtam a megszokott útvonalon.
Amikor megálltam a harmadik megállónál, Toby ugrott fel a lépcsőn. A gyapjúval bélelt, meleg kabát a gallérjáig fel volt húzva, a fején új bojtos sapka virított. Az arca piros volt a hidegtől, de amint rám nézett, a szemei felragyogtak.
– Jó reggelt, Mr. Sofőr! – kiáltotta vidáman, miközben helyet foglalt a vezetőülés mögötti első sorban. – Tegnap este még a hóban is játszottam! Egyáltalán nem fáztam!
– Ennek igazán örülök, Toby – mosolyogtam rá a visszapillantó tükörből.
A következő megállónál Maya szállt fel. A kislány büszkén mutatta a meleg, rózsaszín kesztyűit és az új dzsekijét a barátnőinek. A busz belső tere, ami korábban a vacogó, fázós gyerekek csendes szomorúságától volt terhes, most megtelt nevetéssel és melegséggel.
