– Mondtam én, Péter, hogy nincs szükség a drámára – mondta Gwendolyn éles hangon a férjének, aki letargikusan ült a sarokban, egy pohár whiskyvel a kezében. – A lánynak meg kellett tanulnia, hol a helye. Elég volt abból, hogy a lábunk alatt van, és emlékeztet minket a múltra. Mostantól tiszta lapot nyitunk. Chloe beilleszkedik a társaságba, a jövő heti bálon pedig mindenki őt fogja csodálni.
Péter nem szólt semmit. A poharára meredt, de a gyomrában furcsa, fojtogató görcs rázkódott. Valami nem stimmelt. Lili arckifejezése távozáskor… az a nyugodt, szinte jeges csend nem a vereség csendje volt. Az a vihar előtti csend volt.
– Péter! – csattant fel Gwendolyn, amikor észrevette a férfi hallgatását. – Mi a baj? Még mindig attól félsz, hogy mit szólnak az emberek? Elküldtük. Megvan a papír, amit aláírt, hogy önként távozik a kollégiumba vagy a barátaihoz!
– Nem írt alá semmit, Gwendolyn – mondta halkan Péter, és a hangja megremegett. – Amikor kivezettem… nem adott semmit a kezembe. Csak… csak nézett. Azzal a tekintettel, amit a halott feleségem szokott ránk vetni, amikor valamit nagyon tudott.
A huszonnégy órás ultimátum lejár
Másnap reggel, pontosan a huszonnégy óra letelte előtt, a Paradise Valley-i villa felhajtóján megállt egy fekete luxusautó. Ebből nem Lili szállt ki, hanem egy elegáns, sötét öltönyös jogász, akit az ország egyik legtekintélyesebb ügyvédi irodája küldött.
A sofőr kinyitotta az ajtót, az ügyvéd pedig határozott léptekkel indult a régi ház felé, amelynek a kapujára már ki volt tűzve a Gwendolyn által megrendelt új névtábla: A Karsai & Családja.
Amikor az ügyvéd csöngetett, Gwendolyn maga nyitotta ki az ajtót, az arcán magabiztos, győztes mosollyal.
– Igen? Ha adományokat gyűjtenek… – kezdte gúnyosan.
– Gwendolyn Karsai asszony? – szakította félbe az ügyvéd rideg, hivatalos hangon, miközben kinyitotta a bőr aktatáskáját. – Dr. Kerekes vagyok a Kerekes & Társai Ügyvédi Irodától. Az alábbi hivatalos felszólítást hoztam az ingatlan tulajdonosától.
