A kaputelefon megszólalt. Lili lassan odasétált, és egyetlen gombnyomással kinyitotta a nehéz acélkaput. Nem a rendőrség volt az, és nem is a költöztetők.
A kapun belépő autóban ott ült Péter. Egyedül.
Amikor a férfi kiszállt, nem volt rajta az az öntelt, távolságtartó üzletemberi álarc, amit a család otthonában viselt. Megöregedett, a válla besüppedt a bűntudat súlya alatt. Lassan feljött a lépcsőn a teraszra, de megállt a küszöbön, mintha nem merne belépni a lánya otthonába.
– Lili… – kezdte a férfi, a hangja elcsuklott. – Megkaptuk a papírokat. Gwendolyn… elment. Pakol. A cég… a cég vége. Csak… csak beszélni akartam veled. Nem kérlek arra, hogy bocsáss meg. Csak tudni akarom… van-e még helyem a számodra?
Lili letette a csészéjét az üvegasztalra. Nem kiabált. Nem volt benne gyűlölet, sem düh – csak az a mélységes, felnőtt nyugalom, ami mindennél jobban kifejezte, hogy a kislány, akit félretoltak, végre felnőtt.
– Apa – mondta Lili, és a hangja tisztán csengett a reggeli szellőben. – Évek óta azt mondtad nekem, hogy maradjak nyugodt, ne csináljak nagy ügyet, és alkalmazkodjak. Megtettem. Végigcsináltam. De a saját házamban soha többé nem leszek vendég.
Péter lehajtotta a fejét, a könnyek szabadon folytak végig az arcán.
– Tudom – suttogta. – Teljesen igazad van.
Lili hátat fordított a völgynek, és visszasétált a fényárban úszó nappaliba, miközben a nehéz üvegajtó lassan, halkan bezáródott mögötte. A múlt vihara lecsillapodott; előttük pedig ott állt a jövő, amelyet végre ő maga írt meg.
