Vanessa reszkető kézzel próbálta eltakarni az arcát.
— Én… én csak ideges voltam! Anyád állandóan beleszólt a dolgainkba! Ellenőrizni akarta a számlákat!
— Mert anyám észrevette, hogy hetek óta dézsmálod a jótékonysági alapítványom számláját — vágta rá Cho, a biztonsági csapatom vezetője, aki csendben belépett az irodába egy fekete mappával a kezében.
Cho letette a mappát az asztalra, és kinyitotta.
— Íme a bankszámlakivonatok, Miss Vanessa — folytatta Cho kimérten. — Az elmúlt hét hónapban összesen több mint nyolcszázezer dollárt utalt át a jótékonysági alapból az édesapja magánszámlájára, hogy fedezze az ő kártyaadósságait. A bátyja hamis tanácsadói számlákat állított ki a cégünk felé, édesanyja pedig a luxusútjait finanszírozta az alapítvány pénzéből.
A büszkeség bukása
Vanessa hátralépett egy lépést, és a háta a hideg ajtószárnynak ütközött.
— Ez… ez félreértés — próbálkozott még utoljára, de a szavai már üresen csengtek. — Adrian, kérlek… Ne tedd tönkre a családomat. Megbeszélhetjük. Visszafizetjük a pénzt!
Elmosolyodtam. Ez a mosoly azonban fagyosabb volt, mint a tél.
— Miből fizetnétek vissza, Vanessa? — kérdezted. — Apád csődben van. A bátyád éppen most használja a Lamborghinimet, amit még a héten lefoglal a rendőrség. A családotok a fényűzés álcája mögött teljesen eladósodott. Azt hittétek, a velem való házasság lesz a megváltásotok. Azt hittétek, a hétmillió dolláros zsarolással és a hamis sajtókampánnyal visszavonulásra kényszeríthettek.
Kihúztam az asztalfiókot, és kivettem belőle a Párizsban vásárolt gyémántgyűrű dobozát.
— Emlékszel erre? — kérdezem. — Azt mondtad, ez a gyűrű elérhetetlen. Azt mondtad, mindenki féltékeny rád miatta. De ez a gyűrű nem a szeretet jele volt számodra, hanem a trófeáé.
Odaléptem hozzá. Vanessa reszketve emelte rám a tekintetét. A kezét nyújtotta, mintha bocsánatot akarna kérni, vagy mintha még reménykedne abban, hogy megölelem.
Ehelyett megragadtam a kezét – óvatosan, de szilárdan –, és lehúztam a gyűrűt az ujjáról.
— Ez többé nem a tiéd.
