Az ősz első évfordulóján Tomás egy tortával érkezett a környékbeli cukrászdából. Inés izgatottan számolta a virágokat, amelyek épp most nyíltak ki az erkélyen. Vacsora közben senki sem szakította félbe senkit, senki sem kérdőjelezte, mennyibe került a kenyér, és senkinek sem kellett engedélyt kérnie a nevetéshez.

Távozás előtt Tomás megfigyelte a kék ablakokkal rendelkező ház rajzát.

“Végül sikerült,” mondta.

“Nem egészen,” válaszolta Lucia, miközben a lányára nézett. Találtunk valami jobbat.

Inés felemelte a fejét.

“Mi?”

Lucia simogatta a haját.

“Egy ház, ahol mindig elmondhatod az igazat.

Aznap este, miközben mosogatót mosott, látta, hogy Inés a kanapén alszik, miközben öleli a régi plüss nyulat. A lakás kisebb volt, mint a Salcedos étkezője, de volt hely valaminek, ami sosem fért be abba a kastélyba: egy félelem nélküli gyerekkornak és egy anyának, akinek már nem kellett kicsivé tennie magát, hogy mások fontosnak érezzék magukat.