A csend még egy percig tartott, aztán Mrs. Gable, egy nyugdíjas tanárnő, aki évtizedek óta tagja volt a tanácsnak, halkan megszólalt. „Én támogatom a kérelmet.”
Egymás után emelkedtek fel a kezek. Még Mr. Henderson is, bár némi vonakodással, bólogatott és felemelte a kezét. A döntés egyhangú volt. A határozat megszületett. A tartozást eltörölték.
Az ezt követő hetekben egy láthatatlan, de határozott változás indult el, nemcsak Danielék életében, hanem az enyémben is. Néhány nappal az ülés után, egy esős keddi délutánon a könyvtár ajtaja kinyílt, és Daniel lépett be rajta. Mellette Mia sétált, aki egy nagy, vászon szatyrot cipelt. Odasétáltak a pulthoz. Daniel arca még mindig fáradt volt, de hiányzott róla az a sötét, fojtogató feszültség, ami korábban árnyékot vetett rá.
Előhúzta a táskából azokat a könyveket, amelyeket oly sokáig magánál tartott. Némelyikük sarkai gyűröttek voltak, egynek a borítója enyhén vízfoltos. Óvatosan, szinte tisztelettel tette őket a pultra.
„Ezek az utolsók” – mondta halkan. „Azt hiszem… azt hiszem, már nincs rájuk szükségem. Kiolvastam a fejezetet az újrakezdésről. Végig.”
Ránéztem. „Örülök, hogy hallom, Daniel. A fiókja most már teljesen tiszta. Semmi tartozás.”
Mia, aki eddig csendben állt az apja mellett, hirtelen felragyogott. „Akkor apa újra kölcsönözhet?”
„Bármikor, Mia. Bármikor” – mosolyogtam rájuk.
Daniel vett egy mély levegőt, majd a lányára nézett. „Mit szólnál, ha megnéznénk a kalandregényeket? Szerintem ránk férne valami új történet.”
Ahogy elindultak a sorok között, éreztem, hogy a szemem könnybe lábad. Az élet néha kegyetlen és igazságtalan, de olyan hihetetlenül szép pillanatokkal is meg tud ajándékozni, amelyek mindent megérnek.
