„Eleanor?”
Felnéztem, és hunyorogtam az alacsonyan járó őszi napfényben. Egy fiatal, magabiztos nő állt előttem. Hosszú haját egy laza kontyba fogta, és egy elegáns, de kényelmes őszi kabátot viselt. Mia volt az. De már nem az a kicsi, ijedt kislány, a nagy, javított ujjú kabátban. Egy huszonéves, ragyogó fiatal nővé érett, aki nemrég szerezte meg a diplomáját.
„Mia! Milyen jó látni téged” – mondtam, miközben becsuktam a könyvet, és helyet csináltam neki a padon. Leült mellém, és egy darabig csak néztük a lehulló leveleket, ahogy a szél kergette őket az ösvényen.
„Csak beugrottam a városba, hogy meglátogassam apát, és gondoltam, sétálok egyet erre” – mondta mosolyogva. „Olyan hihetetlen, hogy mennyi minden megváltozott, és mégis… ez a hely pontosan ugyanolyan maradt.”
„A könyvtárak ritkán változnak, Mia. És ez bennük a legszebb. Olyanok, mint az öreg tölgyfák. Bármilyen vihar jön, ők itt állnak.”
Mia bólintott, és a tekintete a hatalmas, kőből épült épület felé vándorolt. „Tudod, Eleanor, sosem felejtettem el azt a napot. Amikor bementem hozzád azzal a szendvicses zacskónyi aprópénzzel.”
Elmosolyodtam. „Én sem, Mia. Soha.”
„Akkoriban nem értettem teljesen, mi történik. Csak azt tudtam, hogy apa szomorú, és meg akartam menteni valamitől, amit nem tudtam irányítani” – folytatta halkan, de a hangjában már nem volt fájdalom, csak mély, érett megértés. „Amikor eljöttél hozzánk azon az estén… megváltoztattad az életünket. Apa gyakran beszél rólad. Azt mondja, az a papír, amit aláíratott veled, nem csak egy tartozást törölt el. Visszaadta a méltóságát. Azt az érzést, hogy nincs egyedül a világban.”
Megérintettem a kezét. „Apád hihetetlenül erős ember, Mia. Csak szüksége volt egy kis időre, hogy újra megtalálja a lábnyomait. És neked volt a legnagyobb szereped abban, hogy ezt megtehesse. A te szereteted tartotta őt a felszínen.”
Mia egy meleg, hálás mosollyal nézett rám. Benyúlt a táskájába, és elővett belőle egy vastag, keménykötésű könyvet. Nyomdaillata volt, friss és ropogós. Nyújtott egyet felém.
