A leleplezés pillanata
A ceremóniateremben beállt csend szinte tapintható volt. Wesley ott állt a vendégsereg előtt, a tekintete pedig olyan hideg és átható lett, mint a téli vihar, amely korábban csaknem elzárta a világot ettől a helytől. Chloe arca hirtelen elveszítette minden magabiztosságát; a korábbi, ragyogó menyasszonyi mosoly füstté vált, helyét pedig egy görcsös, verejtékes félelem vette át.
– Wesley, kérlek… – dadogta Chloe, miközben kétségbeesetten próbálta megérinteni a vőlegénye karját. – Ez… ez csak egy félreértés. Miss Diane igazat mond, ez csak a véletlen műve… Nora néni képei… nos, a fotós talán összekeverte a portfóliókat a stúdióban!
De Wesley meg sem mozdult. A keze a saját zsebében pihent, az ujjai pedig ökölbe szorultak.
– Összekeverte? – ismételte meg Wesley, és a hangja mélyen, fenyegetően csengett a feldíszített teremben. – Egy olyan asszony képeit, akinek az utolsó napjaiban én magam voltam a támasza? Egy olyan nőét, akinek a hangja ott van a telefonomban, mert a fia, aki külföldön szolgált, soha többé nem hallhatta volna, ha nem rögzítjük az üzenetét? És te azt állítod, Chloe, hogy véletlenül került ide, mint a családod legfontosabb meghívottja? Vagy inkább azért, mert pontosan tudtad, kinek a pénzéből építetted fel ezt a hazugságot?
A vendégek suttogni kezdtek. A hátsó sorokban ülő rokonok – azok, akik néhány perce még Chloe gazdagságát és előkelő esküvőjét ünnepelték – most egymásra néztek, döbbenten méricskélve a drámai fordulatot.
Miss Diane, a nagynéni, aki eddig a sarokba húzódva figyelte az eseményeket, hirtelen egy lépést tett előre. A szemeiben nem volt sajnálat, sokkal inkább egy hideg elégedettség.
– Elég legyen, Chloe – mondta Miss Diane éles hangon. – Nem rejtegetheted tovább a mocskot a szőnyeg alatt. Mind tudjuk, hogyan szerezted meg azokat a tízezreket. Tudjuk, hogy nem a saját tehetségedből vagy a családod vagyonából fizetted ezt a felhajtást. Megzsaroltad a saját apádat, és mások szenvedéséből húztál hasznot.
