Elakadt a lélegzetem.
– Azt akarod mondani… hogy a doboz…
– A doboz alsó rekeszében lévő rézkulcs nem egy széfet nyit, Amber – mosolyodott el Dale gyengéden. – Az a rézkulcs a nagyapád teljes örökségének a jogi kulcsa. Roy a végrendeletében kikötötte: a család többi tagja csak addig lakhat abban a házban, amíg te nem jelentkezel a bankban ezzel a dobozzal. Roy tudta, hogy el fognak üldözni. Ezért írta a bőrcímkére: „Bármikor, bármilyen okból, bármelyik órából.”
Dale átnyújtotta a dokumentumokat és egy tollat.
– Ma van december 26-a. Anyád tegnap azt mondta neked: „Holnap után csak a családunk marad.” Nos, holnaputánra tényleg csak az marad abban a házban, akit te megengedsz. Ma te vagy a ház és az egész vagyat kizárólagos tulajdonosa.
Két nappal később, december 28-án reggel, a hó még mindig sűrűn hullott. A nagyapám régi birtokának kapujában három fekete autó állott meg. A megyei seriff és Dale jogi csapata kísért el.
Amikor kiszálltam az autómból, rajtam volt a nagyapám régi, meleg kabátja. Nem voltam többé az a sérülékeny, eldobott 25 éves lány, aki alsóneműben és cipőben menekült a hóba.
Bementem a verandára, és anélkül, hogy bekopogtam volna, saját kulcsommal kinyitottam a nehéz tölgyfa ajtót.
A nappaliban ott ült anyám, apám, Kelsey és Tanner. Éppen a karácsonyi maradékokat ették, és a kandalló előtt nevetgéltek. Amikor megláttak belépni a seriffel és a végrehajtókkal a hátam mögött, a nevetés elakadt a torkukon.
– Mit keresel itt, te lúzer? – pattant fel Tanner gúnyosan. – Anyád megmondta, hogy ki vagy dobva! Takarodj innen, mielőtt kihívom a rendőrséget!
A seriff előrelépett, és hidegen ránézett a fiúra.
– Azt javaslom, fogja vissza magát, fiatalember. Mi éppen a tulajdonos kérésére vagyunk jelen.
Anyám arca elfehéredett. A pohár kiesett a kezéből, és a szőnyegen összetört.
– Miről beszél? Ez apám háza volt! Ez az én házam!
