– Volt – léptem előre, és letettem a kis tölgyfa dobozt a doboz aljáról kivett végzéssel együtt a dohányzóasztalra. – A nagyapám kilenc évvel ezelőtt nekem adta ezt a dobozt. És vele együtt a teljes birtokot. Ti tegnap azt hittétek, hogy eldobtatok engem. De a valóság az, hogy a nagyapám már évekkel ezelőtt kirekesztett titeket a saját életéből.
Kelsey felugrott, a szemei tágra nyíltak a döbbenettől és a dühtől.
– Ez hazugság! Ez egy hamisítvány!
– A Northern Trust bankigazgatója és a bíróság tegnap hitelesítette – mondta a seriff határozottan. – Amber kisasszony türelmi időt biztosított önöknek. Pontosan két órájuk van arra, hogy összecsomagolják a személyes holmijukat szemeteszsákokba, és elhagyják a birtokot.
– Amber… kislányom… – lépett felém anyám remegő kézzel, s az arca a gőgből egyetlen pillanat alatt vált megalázkodóvá. – Ugye ezt nem gondolod komolyan? A családom vagyunk!
Ránéztem az asszonyra, aki tegnap még nevetve nézte, ahogy a zoknim leég a kandallóban.
– Igazad volt, anya – mondtam csendesen, de olyan szilárd hangon, amit eddig sosem hallottak tőlem. – Holnap után csak a család marad. A valódi családom. A nagyapám emléke, és az a tartás, amit ő hagyott rám ebben a tölgyfa dobozban.
Nem veszekedtem. Ritkán veszekedtem.
Csak álltam és néztem, ahogy anyám, Kelsey és Tanner sírva, puszta szemeteszsákokba tömve a ruháikat elhagyták a birtokot a fagyos hóesésben. Amikor az utolsó autó is kihajtott a kapun, a házban csend lett.
Odaléptem a kandallóhoz. Meggyújtottam a tüzet, s a doboz finom tölgyfa szegélyét simogatva leültem a nagyapám régi karosszékébe. Nem voltam egyedül. Megérkeztem haza.
