Ella a fűben szaladgált a kiskutyájával, nevetése betöltötte a levegőt. Már nem az a riadt, mozdulatlan kislány volt, aki a sarkokban bujkált. Az arca kipirosodott, az arca megtelt élettel. Ellia a teraszon ült egy csésze teával, és csendben nézte a lányát. A szeme alatti sötét karikák eltűntek, a vállai már nem voltak görcsösen megfeszülve.
Odasétáltam hozzájuk. Ella meglátott, odaszaladt hozzám, és átkarolta a lábamat.
– Mike bácsi! Nézd, milyen gyorsan tud futni a kutyus! – kiáltotta boldogan.
– Látom, pillangó – mosolyogtam rá, és felvettem a karomba. – Nagyon ügyes vagy.
Ellia felállt, és megfogta a kezemet.
– Nem tudom, hogyan köszönjem meg, Mike. Ha aznap este nem figyelsz rá… ha nem mered megtenni azt a lépést Cortez ellen… mi még mindig abban a pokolban élnénk.
– Nem kellett köszönnöd semmit, Ellia – válaszoltam, miközben a játszó kislányt néztem. – Az a dolgunk, hogy megvédjük azokat, akik nem tudnak kiállni magukért.
Ella rám nézett, a kis fejét a vállamra hajtotta, és halkan ezt mondta:
– Itt már nem fáj semmi, Mike bácsi.
Néztem a tavaszi napfényben úszó kertet, és tudtam, hogy a sötétség végleg elmúlt. A szék, ami egykor a félelem és a fájdalom szimbóluma volt, megsemmisült – és a helyén végre felépült egy új, biztonságos otthon.
