A felelősség ára
A gyár hatalmas, acélszerkezetes csarnokában a levegő szinte fojtogató volt. A gépek mély búgása hátteret adott annak a feszültségnek, amely a vezetőségi ebédlőből kiszűrődve most már az egész üzemet átjárta. Négyezer ember sorsa függött attól, hogy a következő órákban mi történik.
Letöröltem a forró kávé nyomait a selyemujjamról, bár a bőröm még mindig égett. Donna Jennings ott állt előttem, a mellkasára font kézzel, az arcán a korlátlan hatalom és a gőg teljes magabiztosságával. Mögötte pedig ott volt Paul Jennings – a vezérigazgató-helyettes, a cég egyik legbefolyásosabb vezetője, az az ember, akivel évekkel ezelőtt, egy nyomorúságos clevelandi kisvendéglőben még olcsó rántott húst evett mindössze két dollárért, mert egyikünknek sem volt pénze többre.
Akkor Paul még egy senki volt, egy ambiciózus srác, akinek hallgattam a panaszait az álmairól. Most pedig? Most a felesége éppen megpróbált leforrázni, miközben ő a padlót bámulta, képtelen arra, hogy egyetlen szót is kiejtsen a védelmemben, mert a saját korrupciója sötét árnyéka vetült rá.
– Szóval – mondta Donna gúnyosan, a hangját felemelve, hogy a környéken tartózkodó műszakvezető és alkalmazottak is hallják –, úgy látom, az új „vezérigazgatónk” azt hiszi, hogy egy VIP-klubban van. Hívjátok a biztonságiakat! Takarítsátok ki innen ezt a nőt, mielőtt még nagyobb kárt csinál!
Néhány biztonsági őr tétován elindult felénk. De mielőtt elérhettek volna, egy határozott, idős, mégis acélos hang harsant fel a hátunk mögül.
– Aki ezen az ajtón akár csak egy lépést is mer tenni Rachel Vance felé, az azonnali hatállyal munkanélküli lesz.
A tömeg utat engedett. Oliver Thornton lépett be a terembe. A 70 éves alapító, az Apex Industrial Holdings igazi ura, merev tartással, kezét a sétájára támasztva állt meg a főasztal mellett. A tekintete olyan hideg volt, mint a frissenöntött acél.
Donna arca hirtelen kifakult.
– Oliver… uram… mi… mi csak azt próbáljuk megakadályozni, hogy ez az idegen tönkretegye a céget. Azt hiszi, irányíthat mindent, de…
