– Nem én tettem, Oliver – feleltem, miközben a kezem megérintette a selyemujjam még mindig halványan látszó nyomát. – Csak hagytam, hogy a tények beszéljenek. A tisztesség nem a családi névpeceken vagy a drága öltönyökön múlik. Hanem onnan, hogy amikor senki sem néz, mit teszel a becsületedért.
A telefonóm megcsörrent a zsebemben. A nővérem hívott. Az a tizenöt éves kislány, akit egykor magam mellett neveltem a szüleink halála után, ma már egyetemre járt, és nemrég adta be az első önálló tervét egy építészeti pályázatra.
– Szia, Rache! – csicseregte a vonal túloldalán. – Csak el akartam mondani, hogy megkaptam a levelet. Ösztöndíjat kaptam! Sikerült!
A szemembe gyűltek a könnyek, de ezúttal nem a keserűségé vagy a fájdalomé, hanem a tiszta örömé.
– Büszke vagyok rád, kicsim – mondtam, miközben a gyár csarnokában felsorakodó gépek ritmikus, erőteljes zakatolása betöltötte a teret. – Tudod mit? Ma este ünnepelünk. Egy igazi étteremben. Nem sajnáljuk a pénzt.
Letettem a telefont, mély levegőt vettem, és beléptem a gyártósor közé. Az Apex Industrial Holdings újra élt. És én is ott voltam, a saját helyemen, ahol soha senki többé nem kérdőjelezheti meg, hogy ki vagyok.
