A rendőrök elvezették. A fémajtó csattanása hallatszott, utána pedig a rendőrautó motorjának zúgása, ahogy elhagyták a felhajtót.
A csend visszatér
A házban hirtelen mélységes, nehéz csend lett.
Wallace Fitchet, az ügyvédem, odalépett hozzám, a vállamra tette a kezét, és halkan megkérdezte: – Jól van, Clifford?
– Igen, Wallace – feleltem, miközben leültem a konyhaasztalhoz, és letöröltem a kifolyt kávét a terítőről. – Csak… fáradt vagyok. Harmincnyolc évig dolgoztam éjszakai műszakban a palackozó üzemben, hogy biztonságot adjak a családomnak. Azt hittem, a szeretet elég ahhoz, hogy embert faragjak a fiaimból. De úgy látszik, a kapzsiság erősebb volt.
– Nem a te hibád, Clifford – mondta az ügyvéd. – Van még egy dolog. Renee, a felesége, ma reggel hívott a rendőrségre, amikor meglátta a híreket. Amint kiderült, hogy Dwight börtönbe kerül, azonnal beadta a válópert, és bejelentette, hogy semmi köze nincs a telekhez vagy a bűncselekményhez. A birtok teljes egészében a tiéd marad, vita nélkül.
Kinéztem a konyhaablakon. A poconosi kunyhó zöld fái lassan hajlongtak a délutáni szélben. Loretta rég elment, de a szelleme – és az a kérés, hogy „ne hagyd, hogy leessen” – ott lebegett a ház felett.
Másnap reggel kimentem a garázsba. A szerelő, aki megmentette az életemet, jól végezte a dolgát; a fékvezetékeket kicserélték, a teherautó újra tökéletesen működött.
Beszálltam a volán mögé, elfordítottam a kulcsot, és elindultam észak felé, a Poconosba. Nem azért mentem, hogy eladjam. Hogy elrejtőzzem a világ elől.
Hanem azért, hogy megőrizzem azt az egyetlen helyet, ahol a becsület, az őszinteség és a tiszta emlékek még valódi értéket képviseltek. Amikor megérkeztem, kinyitottam a kis faház ajtaját, a délutáni napfény melegen sütött be a padlóra. Leültem a tornácon a hintaszékbe, kortyoltam egy pohár vizet, és végre mélyen, megkönnyebbülten lélegeztem fel.
A vihar végre elvonult. És a ház állt – erősebben, mint valaha.
