A hitel és a családi béke ára
A nappaliban hirtelen olyan fagyos csend lett, amit csak a tévéből áradó reklám zenéje tört meg. Julián a kezében tartotta azt a vastag borítékot, amelynek a címoldalán a saját nevük, valamint a nehezen, tizenkét éven át fizetett Querétarói ház címe szerepelt. Az arca hirtelen elfehéredett, a homlokán gyöngyözni kezdett a veríték, és a papírlap megremegett az ujjai között.
– Ez… ez mi a fene? – dadogta Julián, miközben a feleségére, Marianára nézett. – Én… én sosem kértem hitelt! Sosem írtam alá semmit!
Teresa, az anyós, aki eddig magabiztosan ült a kanapén, most lassan felállt. Az arcán átsuhanó idegességet megpróbálta elrejteni egy gőgös mosollyal.
– Na jó, mi ez a cirkusz? – kérdezte Teresa emelt hangon. – Csak segíteni próbálunk a családon! Karla fiának, a te unokaöcsédnek, Julián, szüksége volt egy kis indulótőkére a San Juan del Río-i kisbolthoz, és mivel nekünk nem volt fedezetünk…
– Hogy mi?! – kiabált fel Julián, miközben a hangja betöltötte a lakást. – A mi házunkra akartatok felvenni 410 000 pesó hitelt?! Anélkül, hogy egy szót is szóltatok volna?!
Karla felállt a telefonjával a kezében, és a szemétforgatva legyintett.
– Ó, istenem, micsoda dráma! Egy kis jelzáloghitel miatt! Úgy tesztek, mintha elvennénk az egész várost. Úgyis megkeresitek a pénzt, Julián. De a család az család!
Mariana nem kiabált. Nem volt szükség szavakra. A tekintete hideg volt és kemény, mint a acél. Odalépett a konyhapulthoz, ahol a telefonján még mindig ott futottak a banki értesítések és a Teresának meg Karlának küldött, az elmúlt hetekben eltűnt 26 400 pesós átutalások részletei.
– Karla – mondta Mariana hűvös, egyenletes hangon –, a családi kártyáról hat hét alatt több mint huszonhatezer pesót emeltetek le. És most itt van egy neégyszáz-tízezres hitelkérelem a mi házunkra, amit valaki – valószínűleg a te segítségeddel és Julián anyjának nyomására – megpróbált elintézni a hátunk mögött, mielőtt eljön a hétfő.
