Teresa arca összeráncosodott a dühdtséggel.
– Te hálátlan teremtés! – sziszegte az anyós, és Mariana felé lépett. – Én szültem azt a férfit, aki ezt a házat fizeti! Jogunk van ahhoz, hogy a család véréből épült otthont a sajátjaink megsegítésére fordítsuk! Lucía meg… hát, egy kis házimunka még sosem ölt meg senkit! Meg kell tanulnia, hogyan szolgálja a férfit és a családot, nem pedig azt, hogy egész nap a rajzfüzetével lógjon!
Lucía ekkor nyitotta ki a szobája ajtaját. A kislány szeme piros volt a sírástól, de a kezében szorosan fogta a telefonját, amelyen ott voltak a nagymamájától kapott megalázó üzenetek képernyőképei.
– Nem akarlak szolgálni titeket – mondta Lucía tisztán, remegő, de bátor hangon. – És ez nem a ti házatok. Ez a mi otthonunk.
Julián mély levegőt vett. A fia, a férje, a feje búbjáig vörösödött az elfojtott düh miatt. Nem az anyjára nézett, hanem Karlára, majd Teresára.
– Vége – mondta Julián, és a hangja olyan mélyen dörrent be, hogy a nagymamák is hátraléptek egyet. – Nincs több hitel. Nincs több kártya. És nincsenek többé indoklások.
Julián felkapta a táskájukat a bejárati ajtó mellől, amiket még az érkezésükkor pakoltak ki, és a nappali közepére dobta.
– Összepakoltok. Most. És ha öt percen belül nem látom, hogy a csomagjaitok a taxiban vannak, én magam hívom ki a rendőrséget, és feljelentést teszek okirat-hamisítás és lopás kísérlete miatt.
Karla hisztérikusan felkiáltott.
– Ezt nem teheted meg velünk! Hová menjünk?!
– Oda, akarsz, csak ne ide – mondta Mariana, miközben kinyitotta a bejárati ajtót, hogy a hűvös utcai levegő beáradjon a lakásba. – A lányom nem a cselédetek, és a házzal kapcsolatos összes jogosultságot még ma zárolni fogom a bankban.
Három órával később a ház újra csendes volt. A lakásban nem volt más, csak a délutáni napfény, a konyhában maradt tisztaság, és a béke, amiért tizenkét éven át dolgoztak.
