Lucía hátranyúlt, és a kerítésbe kapaszkodott, nehogy összeessen. A zsebében lévő kis ultrahangfotó szinte égette a kezét.
Tizenegy évig tartották abban a hitben, hogy ő a hibás. Tizenegy évig hordozta a bűntudat és a gyász terhét az öt elveszített magzat miatt, miközben a férfi, akit szeretett, és annak anyja hideg számítással várták a pillanatot, mikor semmizhetik ki végleg.
— Miért nem kerestél meg korábban, Daniel? — kérdezte Lucía, miközben a könnye kicsordult.
— Mert apánk végrendeletét bíróságon támadták meg, és egészen a múlt hétig nem volt a kezemben jogerős bírósági bizonyíték arra, hogy Javier szisztematikusan eltüntette a leveleket — felelte Daniel. — Ma este azért jöttem, hogy átadjam neked ezeket a bizonyítékokat, mielőtt aláírnál bármit is. De úgy látom… elkéstem.
— Nem — suttogta Lucía, és a szemeiben a fájdalom helyét átvette a düh. — Nem késtél el.
Előhúzta a táskájából a megállapodás másolatát, amit nemrég írt alá a lakásban.
— Aláírtam egy magánokiratot, de még nem nyújtották be a bíróságra. És van még valamijük, amiről nem tudnak.
— Micsoda? — kérdezte Daniel.
Lucía belenyúlt a kabátzsebébe, és elővette a klinika pecsétes jelentését és az ultrahangképet.
— Ma erősítette meg az orvos. Terhes vagyok. 11 év után… a gyermekem élni fog.
Daniel arca megrendült. Lassan a papírra nézett, majd visszanézett Lucíára. A férfi tekintetében mély tisztelet és eltökéltség csillant meg.
— Ebben az esetben, Lucía… nemcsak a vagyrodat szerzzük vissza. Hanem az életedet is.
A számonkérés napja
Két nappal később a Ferrer-család elegáns madridi ügyvédi irodájában Javier, Pilar és a vállalati tanácsadó, Natalia elégedetten ültek a nagy tölgyfa asztal körül. A családi ügyvéd éppen a különválási megállapodás és az örökösödési papírok véglegesítésén dolgozott. Natalia büszkén simogatta a még alig látható hasát, miközben Pilar mosolyogva tervezgette a jövőt.
A tárgyalóterem ajtaja hirtelen kinyílt.
